Csak a maradék

Persze virtuálisan, de így talán könnyebb, mindenki úgyis olyat választhat, amilyet akar, lehet fecskehasú mangalica, kajla fülű lapály, vörös duroc vagy négysonkás és idegbeteg pietrain – mindegy, a lényeg most úgyis a feldolgozás utáni osztályozáson van. Értve ezen azt, hogy a szűzpecsenye a legértékesebb húsrész, aztán jön a karaj, a comb, a lapocka, a tarja, a második sorba az oldalas, a dagadó és a csülök kerül, a végére meg marad a fej és a lábak. Ha most ezt a választékot ebben a sorrendben áthelyezzük egy hentespultba és összehasonlítjuk az árakat, akkor azt látjuk, hogy a szűzpecsenyéért kell a legtöbbet kell fizetni, a fejért meg a lábakért pedig a legkevesebbet. Igaz ez akkor is, ha utóbbiakból remek kocsonyát lehet főzni, és igaz akkor is, ha rádöbbenünk, hogy bizony azokból sosem lesz rántott hús.

Tessék erre is gondolni, amikor élelmiszerimportról beszélünk, és tessék arra gondolni, hogy a miniszterelnök egészen biztosan nem véletlenül mondta azt – most már nem először – hétfőn a parlamentben, hogy nem akarják tovább hagyni, hogy élelmiszernek nevezett szeméttel etessék az embereket. Mert általában az van, hogy a legfinomabb falatok, azaz a szűzpecsenye és a karaj maradnak kint, a többi meg jön ide és máshová is persze, ahová el tudják sózni. Ez nem azt jelenti, hogy nem importálunk kiváló minőségű, emiatt azonban drága élelmiszert. Ez azt jelenti, hogy ami nagy tömegben jön, az általában a minőségpiramis alján helyezkedik el és emiatt olcsó, és mert a fogyasztó árérzékeny, sokat el lehet belőle adni. Függetlenül attól, hogy hónapokig fagyasztva tárolt húsról, ugyanígy tárolt vajról, UHT-tejről, esetleg csak valami tejszerű vagy sajtszerű sok-sok olcsó növényi zsírt is tartalmazó képződményről van szó.

Ez a dömping tönkreteszi a magyar termelőt és feldolgozót, akkor is, ha az történetesen multi, mert ezt a tisztességtelen versenyt ő sem bírja. Igen tisztességtelen, mert hiába az áruk szabad áramlása, az önköltség alatti árral, főleg ha az piacszerzésre irányuló törekvéssel és támogatással párosul, nem lehet versenyezni. Azzal meg pláne nem, ha egy nemzedék – vagy most már inkább több – ilyen dolgokon nő fel, és élete végéig hozzájuk ragaszkodik, mert annyi ízfokozót eszik, hogy azt sem tudja, milyen íze van egy rendes joghurtnak. Az az vagy, amit megeszel igazsága most egyre inkább bebizonyosodik, de a hülyeséget ebben az esetben sem kellene tartósítani.