Vélemény és vita
Costa Rica
Már meg se néztem az utolsót. Pedig azt írták róla, hogy összeszedték magukat a fiúk, harciasan játszottak, meg is nyerték a meccset egy-nullra
Győzelemmel fejezte be az évet a válogatott, így kell ezt csinálni, jöhet a karácsony meg az újév, és pár forduló után a világbajnok hosszúságú, három hónapos bajnoki szünet. Igaz, hogy a Costa Rica elleni meccset megelőzte egy-két újabb arcpirító zakó, megint naggyá tettük egy-két miniállam nemzeti tizenegyét, akik meló után járnak edzésre, és szabit kell kérniük, ha meccs van. Tavaly Franciaországban még sikerült kivívnunk Európa szimpátiáját, az idén viszont megint rajtunk röhögött a kontinens. Nincs ebben semmi meglepő, az elmúlt harminc évben többször is sikerrel pályáztunk a szilveszteri műsorokba lehengerlő eredményeinkkel. Kezdtük ’86-ban, Mexikóban, egy laza null–hattal a szovjetek ellen, majd ’97-ben jött a Jugoszlávok elleni 1–7, majd 0–5, 2013-ban pedig az amszterdami kivégzés, a 8–1. Az idei évre Andorra és Luxemburg jutott.
Pedig tavaly már elkezdtünk bizakodni, reméltük, hogy nem fordul elő többé az az elmúlt harminc évben már szinte természetessé váló, egyébként szégyellnivaló szokás, hogy világversenyeken más válogatottaknak szurkolunk úgy, mintha a sajátunk lenne. Legalább a válogatottnak menne, ha már a bajnokság nézhetetlen, és amitől még a maradék kedvét is elvették az embernek. Nem volt elég, hogy egy-egy kilencven perc alatt éveket öregedtünk a színvonal miatt, az MLSZ még rátett egy-két lapáttal az elmúlt években: szurkolói kártya meg szkenner meg kötelező buszos utaztatás, amelyre a meccs előtt három órával kell megjelenni. Azt gondolták, hogy ezzel majd megtisztítják a „huligánoktól” a lelátót, családok tömegei özönlenek a meccsekre, békés, boldog hangulatban. Operaházat akartak csinálni a stadionokból, és hogy ez mekkora hülyeség volt, azt látjuk a nézőszámokon. A nagy rendrakás ráadásul akkor jutott eszébe az MLSZ-nek, amikor ma már hétvégenként a fotelből ülve bárki annyi (színvonalas) külföldi meccset tud megnézni, amennyi csak belefér. És ha van pénze, energiája, felül a buszra vagy a repülőre és elmegy egy olasz, spanyol vagy angol derbire. Nem csak a színvonalért, hanem a hangulatért. Itthon meg maradnak az üres stadionok a nézhetetlen focival. Ez jutott nekünk.
Pedig tavaly már elkezdtünk bizakodni, reméltük, hogy nem fordul elő többé az az elmúlt harminc évben már szinte természetessé váló, egyébként szégyellnivaló szokás, hogy világversenyeken más válogatottaknak szurkolunk úgy, mintha a sajátunk lenne. Legalább a válogatottnak menne, ha már a bajnokság nézhetetlen, és amitől még a maradék kedvét is elvették az embernek. Nem volt elég, hogy egy-egy kilencven perc alatt éveket öregedtünk a színvonal miatt, az MLSZ még rátett egy-két lapáttal az elmúlt években: szurkolói kártya meg szkenner meg kötelező buszos utaztatás, amelyre a meccs előtt három órával kell megjelenni. Azt gondolták, hogy ezzel majd megtisztítják a „huligánoktól” a lelátót, családok tömegei özönlenek a meccsekre, békés, boldog hangulatban. Operaházat akartak csinálni a stadionokból, és hogy ez mekkora hülyeség volt, azt látjuk a nézőszámokon. A nagy rendrakás ráadásul akkor jutott eszébe az MLSZ-nek, amikor ma már hétvégenként a fotelből ülve bárki annyi (színvonalas) külföldi meccset tud megnézni, amennyi csak belefér. És ha van pénze, energiája, felül a buszra vagy a repülőre és elmegy egy olasz, spanyol vagy angol derbire. Nem csak a színvonalért, hanem a hangulatért. Itthon meg maradnak az üres stadionok a nézhetetlen focival. Ez jutott nekünk.