Kiss László

Vélemény és vita

Cipőnk már van

Na, elvertek bennünket. Nem nagyon, kicsit, éppen annyira, hogy fájjon.

Ha nagyon elvernek, attól elzsibbadunk, az inkább csak sajog, mint fáj, de ez az északírek elleni, hazai 1–2 marhára tud fájni. Még jó, hogy fáj, azt jelenti, nem lettünk futballimmunisak, kárörvendők vagy közömbösek, bennünket még oly sok hitkifosztás után is érdekel a magyar futball.

Így aztán még mindig kesergünk, elemzünk, hibákat és felelősöket keresünk, változatlanul nem vesszük tudomásul, hogy elszökött tőlünk a játék. Más, boldogabb futballmezőkre költözött. Helyette viszont mi lettünk a világ futballmagyarázói. Abban világelsők vagyunk. Persze, tudom én, ha 1–0-ra nyerünk, és nyerhettünk volna – lám, ez is egy játékmagyarázat –, akkor felemeljük fejünket, és bátran Európa szemébe vágjuk: bejelentkeztünk a 2016-os Eb-döntőre. De így, kifosztva és megveretve? Így tényleg csak a magyarázat marad.

Elmagyarázzuk például, hogy nagyon hiányzott Gera. És tényleg nagyon hiányzott, mert társaihoz képest még mindig egy Puskás Öcsi.

És talán hiányzott a sértődött Szalai Ádám is, bár – igaz, erre ő aligha emlékszik – játszottunk már kínosan, kaptunk ki már akkor is, amikor ő is ott volt a csapatban. Futball-leckét tartott, oktatást, pedig nem futballokosnak hívták meg – az nem kell, abból van elég, arra ott vagyunk mi fölös számmal –, aztán Andorra ellen átesett a labdán.

Természetesen egy játékos is szólhat, sőt jó, ha időnként ő is elmondja a véleményét. Még akkor is, ha a futball már réges-rég – különösen a pöffeszkedő pénz megjelenése óta – nem demokratikus játék. Nem, itt Mourinhók és Van Gaalok beszélnek, meg az eredményeik, a játékosoknak a játék boldogsága, varázslata adatik meg, már ha tudnak futballozni. Helyettük a játékuk beszél.

Hogy aztán a kapitány mit tud, és mit nem, ebből az aspektusból talán nem is lényeges. Hogy beállítja vagy éppen kihagyja ezt és azt, pillanatnyilag nyilván számít, ám hosszú távon kevésbé. Hosszú távon sokkal lényegesebb, hogy milyen a mentalitásunk, no meg tudunk-e futballozni egyáltalán.
Hát nem tudunk. Mi egyszerűen elfelejtettünk, amellett, hogy mi szinte soha nem tudtunk nekirontani az ellenfélnek. Na jó, legfeljebb ünnepnap, de akkor is csak fejetlenül. Nem tudjuk elérni, hogy érezze a másik: itt vagyunk, a fülén taposunk, itt csak mi nyerhetünk. Nem. Mi, szelíden vagy sértődötten, az első kemény szóra megadjuk magunkat.

A játékot nem lehet heti három edzéssel megtanulni. Már derengő gyerekkorban játszani és játszani kell, az utcán, a téren, a háztetőn, sőt, még álmunkban is, idővel persze értő kezek alatt. Az akadémiákkal mintha elkezdődött volna valami, mennek a gyerekek, s talán ki is jönnek egyszer. S velük a magyar futball elindul a világ után. Sőt, már talán megy is. Egyelőre gyalog. Mezítláb. S az új stadionokkal végre cipő is került a lábára.