Vágner Szabó János

Vélemény és vita

Cipőgyári capriccio

A hivatalosan 93 ezer négyzetkilométernyire szűkült trianoni Magyarországon Tisza István, Horthy és a náci megszállás áldozatainak emlékművei körül csapkodnak a médiában és a közgondolkodásban az indulatok – pró és kontra.

Annak legfeljebb a szóbeszéd szintjén van hírértéke, hogy a budapesti Országház előtti téren helyre kell állítani II. Rákóczi Ferenc szobrát, mert a „Cum Deo…” (Istennel) hat betűjét a „puha diktatúra” idején elpusztították. A „pro Patria et Libertate” megúszta. Az emlékművek, köztéri plasztikai alkotások, a látható jelhagyások, ha igazi művész az alkotó és fontos, jelentős a mű tárgya is, mindig túlmutatnak önmagukon, jelképpé válnak, szellemi környezetet hoznak létre. Lett légyen az egy rakodópart alsó kövén ülő József Attila, Fadrusz János kolozsvári Mátyás-szobra vagy a Kolozsvári testvérek Sárkányölő Szent Györgye a prágai Hradzsinban. A téma további boncolgatása legyen az avatott műítészek dolga, mi érjük be annyival, hogy a köztéri alkotások csak tanítsanak jóra, szépre, igazra, emlékezetet, képzeletet tágítsanak, erősítsenek hitet, gondolkodást, s feltétlenül mutassanak egy másik valóság felé vezető útra. (Egy-egy esetben még az alkotó érezhető-látható melléfogása is megbocsátható…)

A történelmi Magyarország középpontjától (Szarvas) olyan harminc kilométerre, Martfűn, tavaly május elsején avatták fel Gyurcsek Ferenc, Jan Antonin Batát ábrázoló szobrát, amúgy pedig pont erre az időre tűntek el – felsőbb utasításra – a település „őseredeti” utcanevei: Münnich Ferenc, Kun Béla, Lenin stb. A világhálón, bár az utóbbi időben egyre hézagosabban, utána lehet nézni, hogy ki is volt valójában ez a Jan Antonin Bata. Cseh származású, egy cipőgyár világbirodalom álmodozó nagymogulja volt ő, nagy álma a negyvenmilliós Csehszlovákia. Martfűhöz (Tiszaföldvár külterülete az ő idején) csupán annyi a köze, hogy az 1940-es évek elején az ő részvényességével épült itt egy cipőgyár, s ez az akció a „Cikta” Cipőgyártási és Kereskedelmi Kft. Érsekújváron 1940. október 26-án kelt beadványával kezdődik – mindvégig a budapesti kormány ipari-kereskedelmi felügyelete mellett. A környék hetilapjában (Tiszaföldvári Hírlap) az építkezés, illetve majd a gyár háborús évekbeli működése során egyetlen alkalommal írják le a nevét, valami jelentéktelen dologgal kapcsolatban. (Tegyük hozzá: a korabeli kis lapok hitelessége és színvonala messze felülmúlta a mai „Helyi Kisbérenc”-ekét.) Gyár lett, szükségképpen hadiüzem, annak minden velejárójával, s az is maradt – cipőipari zászlóshajóvá előlépve – a dübörgő bolsevizmus éveiben is. Csehszlovákia 1938-tól nem létezik, a Cikta székhelye, Érsekújvár, magyar város.

J. A. Bata ekkor már messze jár Európától is, Dél-Amerikában nem oly füstös a háborús klíma. Későbbi megítéléséhez néhány adat: kollaborálás a Wehrmachttal, náci beszállító, s ezért a háború után mint háborús bűnöst elítélik és megfosztják gyáraitól. Az 1990-es rendszerváltás után a javára írják Prágában, hogy zsidó munkatársai életét mentette meg. Másfelől – Göringet kedvelte…

Ami bennünket, magyarokat érint: J. A. Bata dollár tízezrekkel támogatta a Londonban hazudozó-hamisító-világcsaló emigráns Benest. A derék martfűi „városalapító” azt a Benest, akinek a trianoni genocídiumot
(s majd az 1945 utánit) soha magyar ember elfelejteni nem tudja, s nem is szabad, hogy elfelejtse. Nem csekélység: Martfűre is kerültek Csehszlovákia (Felsőmagyarország) száműzöttei vagy leszármazottaik.
A tavalyi szoboravatási ceremónia mazsorettekkel, helyi, megyei, országgyűlési (!?) notabilitásokkal spékelve, cseh nagykövet asszonnyal, J. A. Bata-leszármazottal, egyházi vezetőkkel bokrétázva zajlott, s már-már toposzként hangzott ott: „a városalapító… J. A. Bata…” (Kísérteties víziója valami Hrabal–J. Menzel szirupos-keserű cipőgyári capricció­jának…)

Áll tehát a városalapító szobra. De hol a város? A város, amelyet a polgárok évszázados hagyományai, karakteres, a rosszat elutasítani tudó öntudata tesz várossá, s nem dől be semmilyen sötét és zavaros etnobiznisznek. A város rangot – valódi lényegében – nem a kommunális paraméterek, miniszteri, vagy polgármesteri tósztok-lózungok adják, hanem az a polgárság, amely nem hagyja magát félrevezetni, el, egészen a hazaárulásig.

Különösebb értelme nincs firtatni, hogy mennyi közpénzbe került a szobor és a tér. Ha valóban bronz ez a 2 m 20 cm-es szabvány városalapító gyaloghuszár (aki Martfűn sohasem járt) és világítás, padok, sétányok: ez bizony jócskán meghaladhatta a tízmillió forintot.

Legyen hab a tortán. A közelben lappang egy másik „köztéri”, ez amolyan klasszikus, szovjet, hősi, felszabadulási, ötágú csillagos. Nem hadisír, semmi indok ez időben az ottlétére.

A veres csillag elvásott már a tetején. Mint káini tettek jelképe? Törvénybe ütközik?
Az átlag magyart ily apróságok nem érdeklik. Az talán igen, hogy okozhat-e Martfű számára e történet folyománya bármily negatív megkülönböztetést, hátra tételt, semmibe vételt, hátrányos helyzetet?! Egy-egy projekt, pályázat, fejlesztési terv elbírálásakor például? Hiszen tudjuk, emberek döntenek, s köztük olyanok is, akiknek fáj, fájhat a mába érő történelem. S innen nézve a hátrányos megkülönböztetés már nem is méltánytalanság. Közpénzt oda, ahol a gyilkos hazugsághatárok egyik társszerzőjének emlékét babusgatják, mint városalapítóét?

Valamikor 1968 nyarán a Martfű fölötti ősi Tisza-kanyarulatban (a Csemánnál) egy jó két-háromszáz éves bödönhajót (bodonhajó) találtak, egészen ép állapotban, szinte megkövesedve. Méltó helyre, a tiszaföldvári Tiszazugi Múzeumba került, szépen restaurálva ma is látható. Gyönyörű vízjáró darab ez, egyetlen, hatalmas fatörzsből vájva. Ez igazi műalkotás, időtlen üzenettel: az élő, az életet adó, megőrző víz és vizeket szerető, ismerő emberével… E bodon-bödönhajó egykori evezőforgatói és az ő elődeik tényleg alapítottak valamit…