Máté T. Gyula

Vélemény és vita

Charlie-biznisz

Álláspont. Kérem, ne kapjanak a szívükhöz a címet olvasva. Eszemben sincs emberek halálán humorizálni, életek értékét relativizálni.

A Charlie Hebdo munkatársainak halála, az azt követő két újabb terrortámadás embertelen, elfogadhatatlan és nem maradhat következmények nélkül. A franciaországi dráma megbocsáthatatlan, még élő bűnöseinek is felelniük kell. Ez vitathatatlan.

De talán ezért ne bombázzuk porrá Szíriát, ne szórjuk meg Iránt atommal, és ne keressünk iszlamista terroristákat Észak-Koreában sem. Sőt, az sem megoldás, ha találunk egy megfelelően elmaradott, légvédelemmel nem rendelkező kis mikronéziai szigetet, és azt gyorsan felszabadítjuk a terroristák uralma alól.

Ezt egyszer már az Amerikai Egyesült Államok eljátszotta szeptember 11. után. Világos, hogy az európai biztonsági és hadiipari biznisznek is élnie kell valamiből, de a gazdasági válságból való kilábalásnak talán vannak más útjai is.

Megrendítő és felemelő volt, amikor vasárnap Párizsban bő másfél millió ember vonult fel, politikusok pártlogótól és nemzetiségtől függetlenül álltak ki a gonosszal szemben. Barack Obama speciel nem ért rá, sőt az ukrajnai terrorellenes hadműveleteket – tudják, amikor kijevi kormánycsapatok bőszen ágyúzzák saját országuk lakosságát orosz beszivárgókat keresve – felügyelő alelnöke, Joe Biden sem tudott elszabadulni egy elhúzódott kártyapartiról. John Kerry külügyminisztert sem tudták elérni telefonon, mert éppen valahol békét teremtett, az európai történelem mély ismerője, John McCain arizonai szenátor pedig nyilván Adolf nevű kedvenc pulykáját szoktatta demokráciára. Így a terrorista-ellenes meneten a világ „első számú demokráciáját” csak az Egyesült Államok párizsi nagykövete képviselte. Negyvennégy állam- és kormányfő mellett. De ez a történet most nem a tengerentúli ízlésvilágról, még csak nem is a Fehér Ház rágógumi-eleganciájáról szól. Inkább arról, hogy a „művelt Európa” kezdi elkövetni ugyanazokat a hibákat, amelyekért mostanában oly bőszen ítélte el Washingtont.

Egyelőre még nem küldtünk csapatokat sehova, de a védelmi kiadásokat már növelni kell. Miképp akadályozhatta volna meg még egy helikopterhordozó anyahajó a párizsi rémálmot? Nos, aki csak a témát felveti, az aljas hazaáruló. A biztonságra költeni kell! S a pályaudvarokon és repülőtereken túl mostantól a gyorséttermek budijába is kell fémdetektor. A könyvtárból csak ujjlenyomat-olvasás után vehető ki könyv, ha valami Dosztojevszkijt kérsz – ez valami orosz, ráadásul valami terroristáról is írt talán? –, irány az elkülönítő tábor. Inkább kilencvenkilenc ártatlan rohadjon meg, mint egy bűnös megússza – ez a módszer amúgy Guantánamón is nagyszerűen bevált, az Iszlám Állam vezérét onnan engedték szabadon.

Plántáljunk a társadalomba félelmet! Vonuljunk fel nap mint nap szebbnél szebb transzparensek alatt, annak a média is örül, a választó meg nem fikázza a költségvetést. Volt a peace-es pólónak is infrastruktúrája, most itt van a Charlie-biznisz.

S e nagyszerű összefogás, pártpénztárakon túlmutató összeborulás, tengerentúlról importált demokrata franchise parti elfeledteti azt, hogy alapvetően a bajok eredetét idehaza kell keresni.

A kényelmes Nyugat a hetvenes évektől elkezdte beengedni a „barbárokat”. Tudják, kicsit olyan volt ez, mint amikor anno az elkényelmesedett római polgár rabszolgájának sem volt kedve naponta gyaloghintót cipelni. Esetünkben jugoszláv lett a pincér, török vagy kurd a sarki büfés, a bécsi taxishoz pedig szótár kellett annak is, akinek Mariahilf kerületében snóblizott az öregapja is. Franciaországba történelmi hagyományai miatt az arab világból érkeztek muzulmán milliók.

Amíg volt pénz, addig volt kulturális sokszínűség. Kebab, mecset, trendi csador Guccival vadítva, hazai szerető külföldi akcentussal.

A „civilizált” Nyugat urai hátradőltek: olyan nagyszerűen kéjelgő érzés volt ennyire demokratának és elfogadónak lenni. Aki kiejtette az asszimiláció szót, vagy azt, hogy ebből egyszer baj lesz, az mocskos náci, fasiszta, gyermekgyilkos emberfaló.

Aztán jött a válság. És ez a nagyszerű liberális hurrátársadalom összeomlott. Az addig trendire kedvelt bevándorló pária lett, aki elveszi előlem a munkát. Az addig buli után külvárosba kiautózva kilószámra evett kebab „mocskos arab kajává”, az addigi érdekes müezzin hangja pedig idegesítően hangzavaróvá vált. Ez volt a „civilizáció” válasza, most gondoljanak bele, miképp reagáltak a másik oldal irányába a „barbárok”? Pénz nélkül, lehetőség nélkül, a „sokszínűség báját” elveszítve meglepő, hogy ennyien tébolyodnak meg?
Mi a megoldás? Senki sem orákulum. De az talán biztos, hogy először odahaza kell a helyzetet rendezni az ott lévőkkel, és nem valami hamis áldemokratizmusra esküdve továbbra is átölelni mindenkit, aki csak pénzért jön hozzád. A pénz üzlet. Európába nem kell újabb munkaerő. Délen tíz fiatalból nyolc munka nélkül van. Nekik adjunk munkát, és ne teremtsünk újabb konkurenciát.

Cinikus ez? Persze. Mert valóban sokkal felemelőbb egy újabb „keresztes háború”? Üzletileg persze az is megéri, egyeseknek.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom