Carles futása

Pontosabban mégsem teljesen, mert állítja, hogy nem kér menedékjogot, hanem csupán ott akar maradni, mert nem érzi biztonságban magát Spanyolországban. Azaz kért is menedéket, meg nem is. De megszokhattuk már tőle, hogy nem az egyértelmű kijelentések bajnoka. Elmenekült, mert nem érzi magát biztonságban Spanyolországban, de mindenki mást arra buzdít, hogy folytassák a küzdelmet, azaz másokat kér arra, hogy vállalják a veszélyt és a következményeket, amelyeket ő nem hajlandó. Miközben ő megiszik még egy kávét Brüsszel valamelyik menő kávézójában, addig elvárja, hogy az otthoniak tartsák fent a hidegháborús légkört. És vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy Puigdemont nem rövid távra tervezi a bujdosó életet, már új honlapja is van President.exili.eu címmel, amelyben az exili katalánul száműzetést jelent.

A gyenge Kossuth-imitátor hősiesen vezette hadba a függetlenségért Katalónia politikai elitjét és a választókat, akik közül többen ütlegeket eltűrve mentek el szavazni, mert Puigdemont azt mondta, hogy ezt kell tenni az „ügyért”. Produkciója a kossuthi mű teljessé tételére pont a pozitív elemeket nélkülözi: Kossuth szenvedett, küzdött azok oldalán, akiket hadba szólított, Puigdemont azonban roham közben megfordította lovát, és hátrahagyta a két egymás felé rohanó sereget, amelyeket végig egymás ellen tüzelt. Most pedig „száműzetésből” (ahogy néhány híve nevezi menekülését) osztja az észt, és onnan akarja megmondani, mit kéne csinálni ebben a nehéz helyzetben, ami amúgy részben neki köszönhetően régen túllépett azon a határon, amikor pusztán tárgyalásos keretek között meg lehetne oldani. Puigdemont nem kérhet semmit a katalán néptől, mert nem adott nekik semmit az elmúlt fél évben, csak kétértelmű szavakat, és a reményeikre épített délibábot. Azután cserben hagyta őket akkor, amikor esély látszott arra, hogy kellemetlen dolgokat kell vállalnia a katalánokért. Ugyanakkor legyünk őszinték: emberi oldalról érthető a döntés, hogy berezelt a börtöntől, és elmenekült, de maga mögött hagyta azokat, akik bíztak benne. Puigdemont állítja, hogy ezzel kerüli el a konfliktusokat, amik amúgy megtörténtek volna. Kár, hogy ez korábbi döntéseinél cseppet sem érdekelte.

A spanyol kormány egyértelműen nem ülhet le senkivel a mostani vezetésből, hiszen azzal feladnák azt a jogi érvelést, amire eddig végig hivatkoztak. Épp ezért volt az egyik első lépés az előrehozott választások kiírása: ha ugyanazok a pártok kerülnek is hatalomra (de nem Puigdemont), akkor is le lehet ülni az „új katalán kormánnyal” tárgyalni.

Mindenki próbál kikecmeregni ebből a kellemetlen helyzetből: a spanyol kormány, az otthon maradt katalán politikusok és az utca embere, legyen bár függetlenség- vagy egységpárti. Az nyilvánvaló, hogy a kikiáltott függetlenség nem a ma realitása, a kérdés csupán az, hogy milyen megegyezést sikerül kötni. Akármilyen kiegyezés is születik azonban, Puigdemont biztosan megírja majd Kasszandra-levelét, és hirdeti, hogy sokkal többet el lehetett volna érni. Persze lehet, hogy a történelem végül majd felmenti Puigdemontot, ha az ő eszetlen rohama nagyobb autonómiát hoz a katalánoknak, de a történelemkönyvekben általában kevés szó esik azokról az egyszerű emberekről, akik mindig a legjobban megszenvedik, hogy hittek, és vezetőik szavára kérdés nélkül tették, amit kellett. Több millió katalán nem utazhat Belgiumba, együtt kell élniük a felkorbácsolt indulatokkal, és begyógyítani a sebeket, akármi is lesz a történet folytatása.