Bűvésztrükk

Amikor Emmanuel Macron tavaly novemberben bejelentette, hogy elindul az idei elnökválasztáson, demokratikus forradalmat ígért, mert szerinte az ország politikai rendszere megbénult, és most fel kell szabadítani az energiákat. Érdekes, hogy ugyanakkor jelent meg Forradalom című könyve, amelyben baloldalinak és liberálisnak írta le magát. Ugyanakkor a tavaszi választási kampányban már a hagyományos bal- és jobboldaltól egyaránt független, centrista politikusként szerepelt, mint aki egyesíteni szeretné a megosztott francia nemzetet. De még februárban egy interjúban elárulta, hogy szerinte a politika „misztikus dolog” és elsősorban „stílus” kérdése.

Lehet, hogy ebben fején találta a szöget, mert eléggé titokzatos, hogy egy szinte „semmiből jött” harminckilenc éves politikus hogyan, milyen stílusban tudta megnyerni több mint húszmillió francia szavazatát s ezzel a köztársasági elnöki széket, amely a félelnöki rendszerű Franciaországban a legfontosabb hatalmi pozíció. Akik fiatal korát és üstökösszerű felemelkedését a napóleoni „csodálatos kalandhoz” hasonlítják, persze csak a fecsegő felszínt kapargatják. Tény, hogy Napóleon óta Macron lesz a legfiatalabb francia államfő, akinek híres elődje harmincéves korában lett első konzul és harmincöt évesen császár, de az is tény, hogy akkor már a fél Európát meghódító zseniális hadvezér nem a „semmiből jött” szerencselovag volt. A felesége, Joséphine idősebb volt nála hat évvel, míg Macronnak huszonnégy (!) évvel idősebb a felesége (aki a gimnáziumban volt a tanára, s akkor szeretett bele a férjezett, háromgyerekes asszonyba), de ezen túlmenően nem sok hasonlóságot fedezünk fel a kétszázkét éve megbukott császár és a vasárnap hivatalba lépő elnök között. Sem alkatukat, karakterüket, sem politikai felfogásukat tekintve.

De hagyjuk Napóleont, akinek kultusza egyébként mind a mai napig töretlen az elenyészett régi dicsőségéről álmodozó franciáknál, és figyeljünk Macronra, akiről az európai mainstream – értsd liberális, globalista – média azt írta, hogy győzelme forradalmi jelentőségű. Ez nemcsak azért figyelemre méltó, egyben aggasztó, mert maga Macron ígért forradalmat említett könyvében és kampányában, hanem mert a francia választók többsége is szemmel láthatóan fellázadt az „ancien régime” ellen – hasonlóan az 1789-ben kezdődő „nagy” forradalomhoz, amit irtózatos tragikomikus színjátéknak minősített Edmund Burke, az angolszász konzervativizmus atyja, s híres könyvében részletesen leírta, hogyan fordult ki minden a természetéből „a könnyelműség és a kegyetlenség e különös káo­szában”. Francois Furet, a húsz éve elhunyt kiváló francia történész pedig azt bizonyította be, hogy Franciaország politikai történelmének az az egyedülálló sajátossága, hogy megismétli önmagát, újból végigjárja a forradalom során megjelenő rendszereket. „A francia forradalomnak az a legfőbb jellegzetessége, hogy ki akarja szakítani Franciaországot a mindenestül elítélt múltból, és egy új elvvel akarja azonosítani, de ezt az elvet soha nem tudja intézményekben meggyökereztetni” – állítja Furet.

A francia társadalom a jelek szerint kétszáz év elmúltával sem mondott le a forradalomeszméről, arról, hogy a múltat végképp el kell törölni, és ha a jelenben problémák mutatkoznak, mindent radikálisan újra kell kezdeni. Mivel ez a torz mentalitás összetalálkozott a növekvő gazdasági és szociális feszültségek, a tömeges, illegális migráció és az iszlamista terrorizmus által gerjesztett általános elégedetlenséggel, az évek óta egyre rosszabbul teljesítő hagyományos politikai és gazdasági elittel szembeni bizalomvesztéssel, a többség valami újat, radikális változást kíván. Ezt a tömeges vágyat lovagolta meg Emmanuel Macron, aki profi illuzionista előadóművészként elhitette – legalábbis a 47,5 millió francia választópolgár közül több mint húszmillióval –, hogy ő új, független, centrista, felvilágosult és haladó politikusként minden franciának szebb jövőt hoz az „új időknek új dalaival”.

A bűvésztrükk sikerült. A francia választók többsége elfelejtette – vagy a véleménydiktáló liberális média jóvoltából nem is fogta fel –, hogy Emmanuel Macron korántsem új, még kevésbé független és centrista politikus. Amikor Francois Hollande 2012 májusában megnyerte az elnökválasztást, az addig a Rothschild befektetési banknál dolgozó harmincnégy éves fiatalember a szocialista elnök gazdasági és pénzügyi tanácsadója, majd gazdasági minisztere lett. Tavaly augusztusban lemondott a miniszteri posztról, hogy a még áprilisban általa gründolt En marche! (magyarul: Előre!, Indulás!, Lendületben szóval szokás említeni) nevű szociálliberális mozgalom jelöltjeként elinduljon az idei elnökválasztáson. A vasárnapi győzelem után Macron bejelentette, hogy politikai mozgalma La République en Marche (A Köztársaság lendületben) névvel párttá alakul, amellyel szeretné megnyerni a júniusi nemzetgyűlési választásokat is, hogy államfőként ne egy ellenzéki többségű parlamenttel „társbérletben” kelljen kormányoznia.

Az új elnök politikai propagandájának középpontjában a „progresszív jobb- és baloldal” összefogásának, Franciaország haladó, „hatékony” újragondolásának a törekvése áll. Nyilvánvalóan így próbálja megnyerni a hagyományos bal- és jobbközép pártokból kiábrándult, az alkalmatlan és korrupt elit ellen fellázadt „forradalmi” tömegeket. Kérdés, hogy a következő egy hónap alatt hány francia polgárnak esik le a tantusz, hogy az új elnök is a régi, bukott baloldali politikai elit tagja, csak ő ügyesen, időben elhagyta a süllyedő hajót. Vagy másodszor is sikerül neki a bűvésztrükk?