Bűvészinasok

„Csak most látja Európa tisztán, hogy nem voltak bűvészek ezek a békeszerzők, akik az órát zsebünkből kiveszik, szemünk láttára mozsárban összetörik, hogy azután mint jól járó órát, hiánytalanul adják vissza, hanem kontárok, akiknek az első művelet fényesen sikerült, de azután kereket oldottak, mert a valóban darabokra zúzott órát összerakni nem voltak többé képesek.” E plasztikus képpel jellemezte gróf Bethlen István 1933 novemberében a Cambridge-i Egyetemen tartott előadásában a versailles-i békeszerződés nagyhatalmi megalkotóit. Bár név szerint nem említette a kontár békeszerzőket, tudjuk, kik ők: Georges Clemenceau francia, David Lloyd George brit, Vittorio Emanuele Orlando olasz miniszterelnök, valamint Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök. A volt magyar miniszterelnök zseniális kortársa, John Maynard Keynes cambridge-i professzor már korábban megírta híres könyvében, hogy a békekonferencia résztvevőit nem érdekelte Európa jövője, s nem törődtek azzal sem, miből fognak megélni a kontinens népei. Legfőképpen a határok és a nemzetiségek, a hatalmi erőviszonyok, a birodalmak gyarapítása, a bosszú foglalkoztatta őket, valamint az, hogy „a győztesek miként háríthatják át a legyőzöttekre elviselhetetlen pénzügyi terheiket”. A huszadik század legnagyobb hatású gazdasági gondolkodója karthágóinak nevezte a versailles-i kastélyban született békeszerződést, amelynek következtében „belső viszályok és nemzetközi gyűlölködések, fosztogatás és hazudozás által megosztott, felbomlófélben levő Európa” állt elő a Nagy Háború után.

Csaknem száz év elteltével megint Versailles-ban, újra Európa jövőjéről tanácskozott ismét négy vezető, ezúttal valamennyien európaiak: Angela Merkel német kancellár, Francois Hollande francia elnök, Paolo Gentiloni olasz és Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök. Ők két hete nem azért találkoztak, hogy megpróbálják visszaállítani az órát a „boldog békeidőkre” – habár Merkel asszony fél éve, pártjának berlini választási kudarca után, a migránsválság sikertelen kezelését beismerve azt kívánta: „Ha tudnám, sok-sok évvel visszaforgatnám az idő kerekét.” Nem, most nem a sötét múlttal, hanem a szebb jövővel foglalkoztak a gazdaságilag legerősebb és legnépesebb európai uniós országok vezetői (kivéve a már kinn is vagyok, benn is vagyok helyzetben levő Egyesült Királyságot). A római szerződések aláírásának hatvanadik évfordulós ünnepségének előkészítésére rendezett munkavacsorájuk előtt a nagyok megüzenték a többi uniós országnak, hogy „az egység nem jelent egyformaságot”, néhány ország gyorsabban és messzebb haladhatna előre anélkül, hogy a késedelmet szenvedettek előtt elzárnák a lehetőségét annak, hogy utolérjék őket. Ám akárhogy kerülgették a forró kását, mégiscsak elárulták, hogy több sebességgel működő Európát akarnak, s ezt azzal a hangzatos szlogennel tálalták, hogy az Európai Unió meg fogja erősíteni „egységét a sokszínűségben”.

Bár Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság luxemburgi elnöke nem volt ott Versailles-ban, ő már öt nappal korábban Brüsszelben bemutatott Fehér könyvében öt forgatókönyvet vázolt fel a Brexit utáni európai integráció lehetséges fejlődési irányáról, s a harmadik a többsebességes Euró­pa koncepciójáról szól. Juncker a bennmaradó tagországok állam- és kormányfőinek március 25-i, római csúcstalálkozóján is bemutatja a bizottsági tervezetet, de a brüsszeli főbürokrata eleve lehűtötte a várakozásokat szellemesnek szánt mondatával: „Nem szabad elhitetni az emberekkel, hogy lehozzuk a csillagokat az égről, mikor csak egy teleszkópot tudunk a kezükbe adni.” A legutóbbi uniós csúcson viszont az aggodalmakat is próbálta eloszlatni, imígy: „A több sebességgel működő Európai Unió nem jelentené azt, hogy új »vasfüggöny« ereszkedik le a kontinens nyugati és keleti fele között.” Nyilvánvalóan Sir Winston Churchill 1945. májusi híres vasfüggönytáviratára utalt, de még a történelmet kevéssé ismerők és a botfülűek is érzik, hogy némi disszonancia került az európai vezetők kórusába. Például Angela Merkel kijelentette, hogy a többsebességes Európa bizonyos formában már ma is létezik, s ezzel kapcsolatban azt sugallta, amit mi az őszödi böszme örökzöld bonmot-jaként jól ismerünk: „Nem kell félni, nem fog fájni.” Magyarán: aki nem lép egyszerre, az lekerül a másodosztályba, aki viszont jól viselkedik, a nagyokkal együtt focizhat az első ligában, ahol dől a lé, és rétest is kap estére.

Ezen a hétvégén az uniós tagállamok vezetői azért gyűlnek össze Rómában, hogy megünnepeljék az Európai Gazdasági Közösséget és Európai Atomenergia Közösséget létrehozó római szerződések aláírásának hatvanadik évfordulóját. Nem szeretnék ünneprontó lenni, de ha az uniós politikát továbbra is az Orbán Viktor március 15-i beszédében álszentek szövetségének nevezett globalista politikai, pénzügyi és médiaoligarchia – mint Orwell Nagy Testvére – diktálja és ellenőrzi, amely egyre nyíltabban és agresszívabban próbálja korlátozni a tagállamok nemzeti szuverenitását, akkor kétséges, hogy tíz év múlva is lehet-e majd ilyen ünnepséget tartani. Az már ma is kétségtelen, hogy az európai demokratáknak – köztük a magyarok millióinak – elegük van a mozsárral bűvészkedő, aljas kontárokból, az idő kerekét visszaforgatni kívánó, alkalmatlan vezetőkből, a csillagokról és teleszkópról handabandázó, autokrata bürokratákból. Ahogy a magyar miniszterelnök mondta: „Brüsszelben le kell dobni az álszentség maska­ráit, egyenes beszédre és a jövő nyílt megvitatására van szükség. A szép elvek mögé bújtatott machinációknak véget kell vetni.”

Kérdés, hogy ez a tiszta hang hogyan cseng majd Rómában a huszonhét tagú kakofón kórusban.