Butikvilág az átkosban

A vásárlásnak határt csak az anyagi lehetőségek szabhatnak, más nem nagyon. Számukra hihetetlen, hogy a hetvenes, nyolcvanas évek ifjúsága számára egy-egy „menő” ruhadarab beszerzése problémát jelenthetett. Az akkoriban fellendülő és átszerveződő maszekvilágnak éppen ez a hiánygazdálkodás jelentette a – ma már tudjuk – soha vissza nem térő lehetőséget a meggazdagodásra.

A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején virágzott igazán a butikvilág Magyarországon. Az üzleti érzékkel vagy épp BM-es kapcsolatokkal megáldott kereskedők természetesen először inkább a főútvonalakon próbáltak üzlethelyiséghez jutni, de később beérték az eldugott mellékutcákról nyíló helyiségekkel is. Később már az igazi üzlethelyiséghez sem ragaszkodtak, elég volt egy lépcsőforduló alatti sufni vagy egy átalakított kukatároló, ha elég forgalmas utcában volt. Volt arra is példa, hogy csak egy fél kirakatot sikerült megszerezni a Lenin körúton, de maga az üzlet valahol a Dob utcában volt, eldugva.
Valójában mindegy volt, hiszen mindent el lehetett adni, bárhol is volt a bolt. Egy-egy kereskedő kiterjedt készítői hálózattal rendelkezett, szakképzett és műkedvelő varrónők hada ontotta a minőségileg ugyan nem mindig kifogástalan ruhadarabokat, de munkabírásuk kárpótlást jelentett az átvevő számára, hiszen a lényeg az volt, hogy másnap, nyitáskor árubőség várja az akkoriban nem annyira válogatós vásárlóközönséget. A nadrágok, szoknyák, pulóverek, övek, táskák, cipők a külföldön megvásárolt, rendszerint az utolsó divat szerinti modellek után készültek, ami természetesen az itthoni alapanyagokból soha nem lett olyan, mint az eredeti, de ez a tömeget nem is érdekelte. Mint ahogy abba sem gondolt bele akkoriban senki, hogy ez a virágzó kereskedői világ valójában mennyi munkavállalót foglalkoztatott és tartott el. Megélt belőle a kereskedő a családjával együtt, és a nagyobb üzletekben egy vagy több alkalmazott is dolgozott. A ruhadarabokat, öveket, cipőket, táskákat a készítők, illetve ezek alkalmazottai állították elő.

A ruhákhoz szükséges alapanyagok nem mindig álltak rendelkezésre, illetve nem mindig divatszínekben, ezért ruhafestők is dolgoztak a varrónők keze alá, munkájukkal előteremtve az éppen keresett árnyalatokat. A hatalmas árutömeg mozgatását sem tudták családon belül megoldani, ezért taxisok szolgálatait vették igénybe. Utána sem lehet számolni, hogy egy-egy parányi körúti fülkebutik igazából hány embert tartott el.
Volt aztán olyan is, hogy maga a tulajdonos állt kint az utcán, leszólítva a tanácstalanul kószáló keleti turistát, vagy az éppen kimenőn lévő kiskatonát, és becsalta a kis üzletébe, hogy rábeszélje a vásárlásra. A keleti turizmusra speciális áruval rendelkező, külön butikvilág épült ki, amely még elhelyezkedésében is különbözött az egyéb, turisták által kedvelt helyektől. A Keleti pályaudvar környékén a kis mellékutcák üzletei a csehszlovák és NDK-s vásárlókat várták, míg például Veszprém butikjai az ott állomásozó szovjet katonák feleségeit öltöztették. A Balaton-parti bódébutikok, a balatoni kisvárosok üzletei pedig válogatás nélkül minden nyaralót igyekeztek vásárlásra csábítani, legyen az külföldi vagy magyar, mindegy volt.
A budapesti butikok tulajdonosi köre is igen változatos volt. A Kossuth-díjas filmrendező özvegyétől az egykori manökenen vagy az olimpiai bajnok bokszolón keresztül az egyszerű halandóig, mindenki vásárolt ezekben, aki jókor volt jó helyen. Természetesen egy kiváltságos kör bitorolta a belvárosi és körúti üzlethelyiségek zömét, míg az ismeretséggel és kapcsolatokkal nem rendelkező kisiparosnak vagy kiskereskedőnek be kellett érnie a kihalt környéken lévő, csődgyanús helyiséggel. Volt néhány üzlet, amelynek tulajdonosai ott, azon a helyen vészelték át az előző évtizedeket is. Közülük is sokan engedtek a csábításnak, és adták át helyiségük bérleti jogát busás anyagi ellenszolgáltatás fejében a feltörekvő új generációs butikosoknak, de néhányan kitartottak üzletük és az abban gyakorolt gyártói és kereskedői tevékenységük mellett. Ilyen üzlet van még a mai napig is például a Nagymező utcában, ahol évtizedek óta méretes inget készítenek.

Az akkori városkép is igen színes volt. Sajnos a kereskedői engedélyeket kiadó és üzlethelyiségeket kiutaló budapesti kerületi tanácsok nem sokat törődtek a városképpel. Az egyre-másra nyíló üzletek portáljai sem a városképhez, sem egymáshoz nem illően sokszor ízléstelenül rikító színekkel próbálták a figyelmet felhívni magukra. A cégtáblák is igen változatosak voltak, a profi kivitelezéstől egészen a házilag pingált, düledező betűkig, nemritkán égbekiáltó helyesírási hibákkal adták a vásárlóközönség tudtára mondanivalójukat. Mindent egybevetve az összkép kissé kaotikus volt, de lüktetett, élt!

Ma, ha végigautózik az ember a városon, helyesebben a város belső útvonalain, helyenként úgy érezheti, mintha egy háborús film díszletei között lenne. Évek óta bezárt üzletek hámló plakátú kirakatai néznek vakon az odatévedőkre, a valamikori üzletek bejáratai graffitisek keze nyomát viselik magukon, néhány ajtó bedeszkázva az illetéktelen behatolók ellen.

A Teréz körúton két olyan luxusszálloda is van, amelyek mellett, illetve velük szemben bedeszkázott kirakatú, romosan magára hagyott üzlethelyiség várja új, vállalkozó szellemű bérlőjét. Talán lenne is olyan vállalkozó, aki kibérelné az üzleteket, ha a polgármesteri hivatal nem kérne csillagászati összeget bérleti díjként, sőt, biztosan lennének, akik újjáélesztenék a kiskereskedelmet kicsi, emberközeli boltokban, de nem mernek belevágni, hiszen nem biztos, hogy ki tudják termelni a rezsit. Nagy kár, mert így a város olyan, mintha arra várna, valaki végre ébressze fel Csipkerózsika-álmából.