Bűnös és áldozat

A döntés, amely szembement minden olyan alapkövetelménnyel, miszerint egy szerethető nemzeti válogatottat egy a közvélemény által legalábbis elfogadott kapitány irányítson, már önmagában előre vetítette a kudarc árnyékát. Hogy Pintér Attila mennyire jó képességű edző, azt kár és felesleges lenne boncolgatnunk – Szalai Ádám ismert, a magyar edzői szakmát kritizáló nyilatkozata miatt lett persona non grata Pintér válogatottjában –, legyen elég annyi, hogy nem szerették a szurkolók, s ami talán még ennél is fontosabb: nem fogadták el a játékosok sem. Azt beszélik, hogy Győrben is nagy megkönnyebbülés kísérte távozását, noha eredményei – magyar bajnoki cím, kupagyőzelem – összességében jó ajánlólevélnek bizonyultak kapitányi kinevezéséhez. Rideg, bárdolatlan stílusa, látványos dühkitörései, félre nem érthető, meg nem magyarázható gesztusai – az MLSZ megfogalmazása szerint: kommunikációs hibák – sem segítettek abban, hogy elfogadják, elfogadjuk. Mint ahogy az sem, hogy egészen sajátosan használja a magyar nyelvet.

Persze rögvest hozzá kell tennünk, hogy nem Pintér Attila tehet erről a helyzetről: sem a kinevezéséről, sem a leváltásáról. Ő ilyen, ezt tudja, mi is tudtuk róla. Nem kívánhatja senki, hogy felnőtt fejjel megváltozzon. Éppen ezért nem neki, hanem az őt kinevezőknek kell (kellene) vállalniuk a felelősséget a már előre megjósolt kudarc után. Azoknak, akik most leváltották, annak ellenére, hogy nem is olyan régen még a magyar mezőny legfelkészültebb edzőjének tartották.

Nem lesz könnyű dolga, a három meccsre kinevezett Dárdai Pálnak sem. Bár az is igaz, előnnyel indul: a soha meg nem alkuvó Palikára ma is szeretettel emlékeznek a szurkolók. Még akkor is, ha nincs pro licence.