Bukás előtt

Pontosan 56 évvel annak megkötése után Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia államfő megújították az Élysée-szerződést, amelyet elődeik, Konrad Adenauer és Charles de Gaulle írtak alá a német–francia megbékélés jegyében. Az egymással egykor pusztító háborúkat vívó hagyományos ellenfelek mára az Európai Unió két meghatározó és többnyire szorosan együttműködő erejévé váltak. A német–francia tengely erősödése, a német–francia Európa kilátása eredendően ellenszenves a britek számára, és a többi uniós tagállamot is okkal aggasztja.

A német–francia háborúskodás momentán nem tűnik éppen közvetlen veszélynek, Merkelt és Macront azonban nem is elsősorban ennek elkerülése hajtotta. Most nem arról van szó, hogy a német–francia béke Európa békéjének feltétele – bár persze az –, jelenleg Európa megreformálása érdekében akarják erősíteni az együttműködést.

A nemzetállami szuverenitás visszaszorítása, a tagállami hatáskörök megnyirbálása egyik politikustól sem áll távol. Valamennyi különbség azonban van köztük.

A német kancellár elsősorban az új migrációs politika érdekében akar kivenni jogokat a tagállami kormányok kezéből. Tekintettel arra, hogy a kvótarendszer és a legális migrációs útvonalak milyen veszélyeket jelentenek Európára azzal, hogy meghívót küldenek a jövőben még nagyobb hullámokban érkező migránsoknak, ez meglehetősen aggasztó törekvés. Merkel viszont eközben igazi fontolva haladó, nem a radikális víziók embere, és a német gazdaság szempontjából nagyon fontos kelet-közép-európai országoknál sem akarja pattanásig feszíteni a húrt. Régiónkkal vannak ugyan politikai viták, de a német cégek nem panaszkodnak, és a nap végén ez számít.

Emmanuel Macron azonban más eset. A francia elnök kezdettől fogva az újdonságot, frissességet akarta megtestesíteni, a nemzetközi sajtó mint Európa lehetséges új vezetőjéről beszélt róla, amikor megválasztották 2017-ben. Nem kevés globalizmussal fogalmazta meg céljait mindannyiszor: erősebb európai integráció kell, ahogy ő mondta, az új európai szuverenitás érdekében a tagállamoknak le kell mondaniuk nemzeti szuverenitásuk egy részéről. Macron számtalanszor bebizonyította, hogy Merkellel ellentétben őt Kelet–Közép-Európa sem érdekli különösebben. A nemzeti szuverenitás csorbítása vagy akár feladása tehát nála nemcsak eszköz, hanem láthatóan önmagában is érték.

Nagyjából hasonló politikai elképzeléseiken kívül Merkelben és Macronban közös az, hogy saját politikai karrierjük szempontjából van elsősorban szükségük a szerződés megújítására. Angela Merkel biztosan halad politikai karrierje vége felé, és szeretne még valami maradandót alkotni. A pártelnökségről való lemondással és szövetségese, Annegret Kramp-Karrenbauer utódlásával persze Merkel tett azért, hogy csúfos bukás helyett tervezett visszavonulásról beszélhessünk. Az odáig vezető utat azonban a sorozatos választási kudarcokkal és a kínkeserves koalícióalakítással azért nem így tervezte. Macront pedig alacsony népszerűsége és legutóbb a sárgamellényesek újult erőre kapó tüntetéseiben megmutatkozó általános és mélyen gyökeredző társadalmi elégedetlenség nyomaszthatja.

Merkel egy karrierje vége felé tartó, korábban komoly eredményeket is felmutatni tudó politikus, Macron pedig egy elfuserált messiás, be nem váltott ígéret. Most ők és társutasaik akarják uralni Európát, megerősíteni a francia–német tengelyt, kirekesztve például Kelet–Közép-Európát, amely egyre inkább az unió valódi motorja. Német–francia Európa vagy erős nemzetállamok uniója? Az EP-választáson erről is döntünk.