Budapest is választ

Egy országos, pontosabban parlamenti választás után egyébként is szimbolikus jelentősége lehet az őszi megmérettetésnek, lehetőséget jelent a felzárkózásra, az erőviszo­nyok felborítására vagy megerősítésére. Ebben a helyzetben viszont, amikor hosszú ideje kétharmados dominanciával rendelkeznek a kormányerők, az önkormányzatok olyan fontos ellenhatalmi pontok lehetnének az ellenzék kezében, amelyek szélesíthetnék jelenlegi szűk mozgásterét.

Az országgyűlési választások területekre lebontott eredményét tekintve nem csoda, hogy nagyobb ellenzéki várakozások leginkább a fővárosi kerületek, főleg a főpolgármesteri pozíció körül vannak. Az elmúlt hetek baloldali főpolgármester-jelöltről szóló találgatásai hasonló központi témává emelték a jelöltkeresést, mint a kormányfőjelölést tavasszal. A probléma ismét ugyanaz, az ellenzék megosztott, a választási rendszer logikája miatt viszont összefogásra kényszerülnek. A baloldali kommentárok is hasonlók – biztosak a receptben: összefogás kell, politikai, szakértői és persze civil is. Ha viszont nem sikerül, az a kétharmados jogszabály-módosításnak köszönhető.

A főpolgármester-jelölt megnevezése viszont ettől függetlenül augusztus elejére halasztódott, már-már az időszerűségen túlra tolva ismét az egyezséget, és bár azt el kell ismerni, hogy a törvénymódosítás célja nem a baloldali jelöltállítás megkönnyítését célozta a bonyolult politikai helyzetükre való tekintettel, a baloldali ellenzék főpolgármester-jelöltjének megnevezése nem Gulyás Gergely és nem Orbán Viktor feladata.

A közös kormányfőjelölthöz képest pedig egyébként is más ez a kompromisszumkényszer, annyiban biztos, hogy nem egy mindenki fölé növő vezetőben kell megállapodni, hanem egy olyan személyben, akit közvetlen szavazat útján egy város közössége hajlandó megválasztani. Ennek köszönhetően a pártos ambíció és politikai presztízs könnyebben háttérbe tolható, maga Horváth Csaba is mint eddigi egyetlen ismert hivatalos jelölt ezért vonulhatott vissza. A választást most pártkötődéstől függetlenül valóban jobban befolyásolhatja a jelölt személyes karaktere, hiszen egy helyi közösség számára a személyes kötődés és a személyes hitel fontosabb, de legalább ugyanolyan mérvadó, mint a pártossága.

Ezért az induló esetében szintén fontos az a karizma, amelyet az országgyűlési választásra nem találtak meg a „Korszakváltók” egy jelöltben sem. Talán Kunhalmi Ágnes fogalmazott jól, mikor azt mondta, hogy az önkormányzati választáson a választók esze mellett a választók szívére is hatnia kell az induló személynek – szerencsére elsősorban nem a pártja nevében, hanem személyes nimbuszával.

A jelöltnek egyszerre kell erősnek lennie, akit politikailag vállalnak a szövetségesek, és egyszerre hitelesnek és szilárd kötődésűnek ahhoz, hogy a szavazat leadásakor vállalják a budapestiek is. Az önkormányzati választás sajátos közösséget szólít meg, amelyben – bár eddig a tapasztalatok nem mindig ezt mutatták – a pártszínek kevésbé játszanak szerepet.

Azt persze rögtön észre kell vennünk, hogy az ez idáig felröppenő, nem hivatalos nevek kérdéses, hogy mennyire felelnek meg ezeknek a követelményeknek, és van-e erre alkalmas jelölt, aki kéri az új összefogás támogatását. A kiválasztott személy alkalmassága most a pártstratégia központi kérdése, hat-e egyszerre az észre és a szívre, mert ha nem, Mikszáth hasonlóan nehéz ellenzéki légkörben használt szavaival élve: „Különös politika az, ha valaki szívre ható panasza elmondását erőnek erejével hebegő emberre bízza. S ha valaki gyenge embert keres az erősek meghódítására. Mert mondják ugyan, hogy a kapanyél is elsül, ha az isten akarja. Mondják, de még sohasem láttam elsülni.”