Budapest barikádjain

Az egész magyar társadalom a forrongás állapotában volt 1956 nyarán. Amikor a dráma október 23-án kitört, a párt vezetői nem láttak tovább az Akadémia utcai pártház jól párnázott ajtóinál, s még a saját, kétszázezer fős hadseregükben sem bíztak. Az orosz csapatok behívása a fővárosba valószínűleg még akkor történhetett, amikor az első lövések eldördültek a Rádiónál. Az írószövetség reformerei pedig inkább gondoltak a pártkádereket Kucsera, az új Tartuffe alakjában kifigurázó Háy Gyula újabb színdarabjának premierjére, mint forradalomra, és Nagy Imre teljesen félreértette a helyzetet, amikor a parlament előtt a „kinyilatkoztatásra” váró tömeget elvtársaknak szólította, s ehelyett csak az „új szakasz” politikájának folytatását ígérte. Gerő Ernő, a párt főtitkára és a többi sztálinista azt hitte, hogy a szovjet katonai erő demonstrálásával elkerülhetik a bukást. (Történelmi pornográfia: orosz páncélosok segítségével lázadtak fel a XX. kongresszus határozatai és Hruscsov, a szovjet párt reformista főtitkára ellen. A bűnbak kiválasztása is megtörtént az általuk 1955-ben megbuktatott Nagy Imre előtérbe tolásával.) A forradalmat azonban nem apró véletlenek, intrikák, látszólagos események, hanem a tömegek öntudata alatt működő hatalmas, mondhatni kozmikusnak nevezhető erők determinálták. A magyar pártvezetés egy lépést sem tett, hogy a lengyel minta alapján kompromisszumot kössön Moszkvával, SS-eit, az ávósokat viszont ráengedte a tüntetőkre. Csakhogy Magyarország státusa lényegesen különbözött a többi vazallus státusától. Egyiket sem érte annyi megalázás, mint Magyarországot 1945 után, s egyiknek a vezetői sem voltak annyira idegenek a néptől, mint Rákosi, Gerő és társai. Az ávósok ontotta vér és az orosz tankok láttán kitört Európa utolsó nagy barikádfelkelése. (A torlaszokat főképp a Józsefváros és a Franzstadt házcsontvázai adták.)

A forradalom fő ereje az ipari munkásság és a többnyire népi származású, elsőgenerációs értelmiség volt. (A nyugati liberálisok és kommunisták egy része azonban sok mindent mégis az ország úgymond reakciós múltjából vezetett le, akárcsak a Magyarországgal szemben pillanatok alatt felálló kommunista kisantant.) A parlament előtti vérengzés, a „véres csütörtök” után Gerő Ernőt a Pestre érkező szovjet vezetők leváltották, de a béke ára magasra szökött. A vérengzés dühöt és bosszúvágyat szült: 27-én érték el a harcok a csúcspontjukat. Mikojanék beleegyeztek a szovjet csapatok kivonásába (ötven tankot vesztettek), és Nagy Imre feltételeit is elfogadták, így a forradalmat nemzeti felkelésnek minősítették, és szavatolták a résztvevők büntetlenségét, a pártalapítás, a sajtó és a gyülekezés szabadságát.

Igen nehéz megmondani, hogy a forradalom az október 28-ai, a kormány által elismert győzelmét követően milyen irányt vett volna, ha hagyják kiforrni. A felkelés előre haladtával ugyanis sorra születtek meg a munkástanácsok, amelyek a szocialista, azaz a társadalmi tulajdon feletti rendelkezési jogot kivették a pártállami bürokrácia, a gyilaszi „új osztály” kezéből. A társadalmi tulajdon forradalmi átalakításával – például a munkástanácsok nevezik ki a gyárigazgatót – legalább annyira megszűnt az „új osztály” létezésének anyagi alapja, mint az 1945-ös földosztás során a nagybirtokosságé. Maguk a felkelők pedig nem akartak betagozódni a néphadsereg rom­jain létrejött nemzetőrségbe, s egyik vezetőjük, a már a Horthy-féle kiugrási kísérletben is feltűnt egykori kommunista Dudás József az oroszokkal egyezkedő Nagy Imrét a visszarendeződés emberének nevezte. Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt – szólt két nagy beszédben is az utca népéhez, s amikor 30-án az egy nappal előtte a Városháza dísztermében ötszáz küldött által választott nemzeti bizottmány elnökeként Nagy Imrével tárgyalt, figyelmeztette, hogy az oroszokban nem lehet megbízni, és követelte, hogy ne csak az 1945 utáni koalíció pártjai, de a felkelők is adhassanak kormánytagokat. A forradalom kész ledönteni a régi kereteket, kiforgatni a sarkukból a régieket – ez volt a felkelők és a munkástanácsok üzenete. A „kádári ellenforradalom” perverz formátumát talán a legjobban mutatja, hogy Kádárék Dudást többek közt a törvényes, zárójelben: a Nagy Imre-kormány elleni lázadás vádjával az elsők közt végeztetik ki. Visszarendeződés koalíciós fügefalevéllel vagy egy olyan kísérlet tanúja lesz a világ, amely az államszocializmus és a kapitalista jóléti állam közt mégis megpróbálkozik a harmadik úttal? – ez volt a kérdés Politika Isten rabságában vergődő értelmiségünk számára.

A népmesei fordulatnak a második szovjet invázió vetett véget. November 4-én a még megmaradt magyar hadsereg tétlensége dacára a szovjet páncélosok lőttek minden épületre, amelyből valaki kidugta a fejét, legázolták a kenyérért sorban állókat, gyerekeket és asszonyokat, és géppuskatüzet nyitottak még a magányosan menekülő szabadságharcosokra is. A felkelők, pontosabban a szabadságharcosok,
akiknek nem tetszett a visszarendeződés előszele október utolsó napjaiban, most majd egy hétig ellenálltak a túlerőnek, „kezdhették elölről mindannyian újra a harcot, mintha október napjai nyomtalanul sodródtak volna tova, s a forradalom összes vívmánya kártyavárként omlana össze. Létezhet ennél pusztítóbb vészhelyzet? Nemcsak a halállal, de egy förtelmesen új, veszélyes démonnal: a hiábavalóság kínjával is meg kellett küzdeni” – olvashatjuk Benedikty Tamás Szuvenir című regényében, amely a Corvin közi barikádok srácainak állít emléket. Budapest pedig újra átélte a ’44–45-ös ostromot.