Búcsúzás egy tiszteletbeli magyartól – Jarosław Giziński epitáfiuma

Amikor tizenkét éve, 2004 tavaszán a Heti Válasz szerkesztőségében dolgozó külpolitikus kollégám, G. Fehér Péter azzal a kérdéssel fordult hozzám, mint „régi lengyeleshez”, hogy szívesen foglalkoztatnának egy lengyelországi tudósítót, s bátortalanul hozzátette, ha lehet, ne legyen balos, se libertinus, tudjon magyarul, legyen köze az újságíráshoz, mert ugye körülményes volna fordítgatni akár lengyelről, akár angolból a küldött szövegeket, elnevettem magam. Ha hiszed, komám, ha nem, van ilyen csodabogár, noha nem minden bokorban terem. Jarosław Giziński az, a poznani országos politikai-társadalmi hetilap, a jobbközép beállítottságú Wprost külpolitikai szerkesztője, akiért tűzbe teszem a kezemet, s akivel jó barátságban állok. Jarek vállalta a munkát. Ha rajtam állna, akár kötetben is kiadnám kitűnő, veretes magyarsággal megírt, széleskörű tájékozottságról tanúskodó, mindig némi elemzéssel fűszerezett cikkeit, amelyekben soha nem tévesztette szem elől, hogy olyanok olvassák majd, akiknek bizonyos lengyel sajátosságok nem evidensek, s ezért legalább egy félmondatnyi magyarázatot igényelnek. 

És most Jarek nincs többé. Alig 58 évesen ragadta el egy gyors lefolyású, agresszív betegség augusztus 12-én. A magyarok egyik legjobb és legnagyobb lengyel ismerőjét, tisztelőjét jelképes napon, Szent István király ünnepén, a keresztény magyar államalapítás, a magyar állam ezeréves folytonosságának emléknapján helyezik örök nyugalomra a Varsó melletti Józefów temetőjében.

Giziński az Opole melletti Czarnowąsyban született 1958. június 14-én. Apai ágról: tősgyökeres nagy-lengyelországi család – a nagypapa Poznań környéki híres kovácsmester volt. Anyai ágról  a kisnemesi származású családot a mai Ukrajna területén tálható Podóliából telepítették át a sziléziai Opolébe a második világháború után. Anyai nagyapja megjárta a sztálini lágereket, ahonnan 1947-ben szabadult.
Jareknek kivételes nyelvérzéke volt, hobbi szinten nyelvészettel, nyelvtörténettel foglalkozott, az angol mellett olaszul is tanult, majd autodidakta módon elkezdett magyarul is tanulni. 1975-ben, még középiskolásként járt először nálunk. Izgatta a különleges nyelv, rajongott a magyar rockzenéért, kívülről fújta az LGT és az Omega slágereit, a Gyöngyhajú lány volt ez egyik kedvence, még alig tudott magyarul, amikor már hibátlan akcentussal énekelte a szövegét.

Két évvel később már Debrecenben találjuk a magyar tanszék hallgatójaként, majd másodévben átnyergelt az ELTE magyar-finnugor szakára. Az egyetemi évei alatt magyar nyelven saját magyar nyelven írt versei jelentek meg a Jelenlét című irodalmi folyóiratban, s Pilinszkyt, Csoórit fordított lengyelre. 1982-ben végzett, de utána még három évig Budapesten maradt, tolmácsként dolgozott. Ez idő tájt ismerkedett meg a Fülekről származó Csillával, akit 1987-ben feleségül vett. Poznańban telepedtek le. Egy lányuk van, Ilona, aki teljesen kétnyelvű. Jareknek mindig fontos volt, hogy ugyanolyan erős legyen a magyarságtudata, mint a lengyel sajátlelkűsége. Gizińskiéknél a családi nyelv mindvégig a magyar maradt.

Jarek 1986-89 között a Lengyel Tudományos Akadémián dolgozott, kutatási területe Magyarország volt. 1991-től kezdett a sajtóban dolgozni. A Wprost ekkor vált poznani helyi lapból országossá, a külpolitikai rovatot ő teremtette meg. Első cikkét a Visegrádi Szövetség megalakulásáról írta. 1992-ben alakult meg az itteni egyetemen a magyar szak, amelynek alapjai lerakásában Giziński lelkesen közreműködött, és lapjának 2002-es Varsóba költözéséig magyar történelmet tanított a hallgatóknak.

A fővárosban ekkor már működött a világlap Newsweek lengyel fíliája, ahová a külpolitikai rovat vezetői posztjára hívták meg. A következő évtizedben itt dolgozott, majd amikor a lap egyértelműen balliberális irányt vett, a második legnagyobb példányszámú országos politikai napilaphoz, a jobbközép beállítottságú Rzeczpospolitához igazolt át külpolitikai szerkesztőnek. 2015 áprilisától visszatért egykori első lapjához, a Wprosthoz, hogy ott foglalkozzon a világ, s benne Magyarország ügyeivel. Nem mindennapi teljesítménye elismeréseképpen 2009-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést.

Jarek újságíróként mindig hitelességre és kiegyensúlyozottságra törekedett, csak olyan dolgokat engedett ki a keze alól, amelyek a saját meggyőződését is tükrözték. Márpedig mind újságíróként, mind magánemberként nagyon karakteres véleménye volt mindenről. Elsőrendű volt számára a véleményszabadság, soha nem gyakorolt öncenzúrát. Ha olyan helyzet állt elő, hogy az álláspontjával szemben kellett volna fogalmaznia, inkább nem írta meg a cikket.

A magyar kultúrából különösen érdekelte az ősiség. Az egyik hobbija is ehhez kötötte – évek óta íjászott, magyar mesterek által készített hagyományőrző íjakat is használt, melyekből kisebb gyűjteménye van. Legközelebbi tervei között szerepelt egy Magyarországról szóló dokumentumfilm sorozat, amelynek forgatását az idei nyár végén kezdték volna el. Ugyanakkor komolyan készült arra, hogy a lengyelekkel megértesse a legnagyobb traumánkat: a magyarság sorsát Trianon után. Tele bőröndökkel utazott el az öröklétbe.

Nyugodtan mondhatjuk: tiszteletbeli magyar volt. A kórházban még az utolsó napjaiban is, amíg csak a tudata működött, magyarul beszélt. Az ágya mellett Ilona lánya Andrzej Stasiuk Útban Babadagba (Magvető, 2006) című könyvéből a magyarországi részleteket olvasta fel neki. Stasiuk itt azt keresi, mi a közös az albániai bunkerekben, a horvát halpiacban, Szlovénia zöld tájaiban, Románia erdélyi részeiben, a Duna-delta szigetvilágában, Moldávia sajátos lakosságában, Szlovákia, Kelet-Magyarország, Lengyelország és Ukrajna határvidékében, felidézve azt a lassan elfeledett ízt, amely mindenhol jelen van Kelet-Európában. Azt a fluidumot, melyet még nem rontott meg a nyugati civilizáció, ami összetartja, s ugyanakkor elválasztja a térségben élőket.

Az egyik utolsó széles mosolyt az arcán Magyarország olimpiai sikereinek a híre váltotta ki. Ólengyel eredetű nevéhez híven – „jary” annyit tesz: erős, kemény, jókötésű – méltósággal viselte a szenvedést.

Innentől mi szenvedjük meg a hiányodat, Jarek. Azt mondják, nincs pótolhatatlan ember. Lehet. De a kivétel erősíti a szabályt. Te vagy az.

Isten nyugosztaljon, drága barátunk!

Szalai Attila