Brüsszeliták buborékban

Először is kudarcot vallott a hisztérikus EU-párti kampány, amely a poklok poklával fenyegette a briteket, ha elhagyják Európát. A britek persze nem erre készültek, hanem az Európai Unió nevű szövetséget akarták elhagyni, de a liberálisoktól nem áll távol a dráma. Szó se róla, a Brexit-tábor is előszeretettel esett túlzásokba, amikor kígyót-békát kiabált az arctalan brüsszeli bürokratákra, akik rabigába hajtják a briteket.

A britek minden fenyegetés dacára a kilépés mellett döntöttek, és eközben kikerülhetetlen témává tették az unióval kapcsolatos demokratikus aggályokat. Tudják ezt a fent említett liberálisok is, és ezzel nemcsak a túlmozgásos Guy Verhofstadt csapatára gondolok, hanem mindazon eszmetársaikra, akik más frakciókban ülnek. Tudniillik – talán a brüsszeli levegő teszi – számtalanszor megmutatkozott már, hogy az uniós politikusok között a pártszíneknél sokkal fontosabb választóvonalat jelent a föderalista és a szuverenista beállítottság.

Itt van például a transznacionális lista józan ésszel nehezen felfogható ötlete, amely alapján az Európai Parlamentnek lenne huszonhét nemzetállamoktól független, Verhofstadt szavaival élve az „európai démoszt” képviselő tagja. Az EP nemrég leszavazta a javaslatot, amelyet egyébként a lengyel néppárti Danuta Hübner szövegezett meg, aki az ellenzékbe szorult, és a magyar kormányt mostanában engesztelhetetlenül utáló Polgári Platform képviselője. Az ötletet pártcsaládon belülről torpedózták meg, a többség elfogadta a fideszes Schöpflin György módosító javaslatát, amely ellenezte a transznacionális listákat. Schöpflin indoklásában és az EUobserveren megjelent véleménycikkében is találóan megfogalmazta, hogy tipikusan felülről jövő, csak a liberális elit számára értelmezhető ötletről van ismét szó. S valóban, az alaptétel, hogy kérdéses elszámoltathatóságú páneurópai jelöltek majd közelebb hozzák az emberekhez az EP-t, egyenesen arra utal, hogy az ötletgazdák valóban buborékban vannak.

Az uniós állampolgárok és a brüsszeli döntéshozatal közti távolságot hivatott csökkenteni a 2014-es EP-választásokon bevezetett csúcsjelölti rendszer, amitől továbbra is sokat remélnek Brüsszelben. Szívesen elhiszem Jean-Claude Junckernek, hogy ha elég intenzíven kampányolnak, akkor mi, a plebsz is megértjük tervük nagyszerűségét, de a motivációs sarlatánoknak se feltétlenül hiszem el, hogy a sikerhez elég nagyon akarni valamit. Az EP-választáson is a nemzeti pártjainknak szavazunk bizalmat, 2014-ben sem Juncker karizmája vonzotta az urnákhoz a fideszeseket. Juncker most újabb hatékonyságjavító ötlettel állt elő, a kormány- és államfőket tömörítő Európai Tanács és a tagországi kormányok által delegált biztosok alkotta Európai Bizottság elnöki tisztségének összevonásával. Ennek hatékonysága még feltételezhető, demokratikussága azonban már kevésbé. A csúcsjelölti rendszer és más hasonló ötletek ugyanis két célt szolgálnak. Egyrészt el akarják rejteni, hogy továbbra is zárt ajtók mögötti kemény alkudozások alapján dőlnek el a fontos tisztségek, másrészt pedig azt sem akarják a kirakatba tenni, hogy eszük ágában sincs tiszteletben tartani a tagállamok szuverenitását, a cél valóban az „európai démosz” központosított állama.

Berlin béna kacsaként kínlódik, és Merkel optimizmusa finoman szólva sem őszinte, a 2019-es EP-választásoktól pedig semmi jót nem várhatnak a balliberális pártok, tehát indokolt a sietség. Figyeljünk oda, Brüsszel felpörgött!