Brüsszeli szín

Tulajdonképpen akár véletlennek is mondható, hogy Madách Imre halálának százötvenedik évfordulóján zajlik most ez az ügyetlenkedés Brüsszelben a megalakuló vagy idejében mégsem megalakuló Juncker-féle Európai Bizottság ügyében. Véletlen, hiszen túl sok összefüggés nincs a kettő között, és ne tessék félreérteni, nem is akarom összemosni a két témát, csak éppenséggel erről jutott most eszembe, hogy ha Madách Imre ma élne, ha ma írná Az ember tragédiáját, ezt a vitathatatlan remekművet, akkor mindenképp kellene lennie benne egy brüsszeli színnek is.

Már csak az a kérdés, hogy a remekmű cselekményszálában hol kellene helyet kapnia, hova lehetne beilleszteni ezt a színt. Talán a Falanszter elé…Vagy már utána? A szereplők, ugye, adottak, legfeljebb azon lenne érdemes eltöprengeni, hogy kinek az álcáját öltenék magukra. Miltiádész ott maradt Athénban – de még itt visszhangzik a fülünkben a tömeg zsivaja, dübörgése, skandálása, üvöltése: „Halld hát a vádat, nép! nagy Miltiádész / Eladta a hont.” Keplert elhagytuk Prágában, már csak a város fölött gomolygó füst jelzi, hogy megint eretneket égetnek…

Szemléletes az is, hogy Madách hogyan nevezte a tragédia szereplőjét, akinek az athéni színben a vádaskodást a szájába adta: Első Demagóg.
A futottak még kategóriából…

Nem nehéz azonban párhuzamot látni az itt tapasztalható demagógia és a nagyon bölcs Martin Sonneborn – a nagyon független német európai parlamenti képviselő – kérdése között, amelyet Navracsics Tibornak tett fel a brüsszeli meghallgatáson, amikor arról érdeklődött, hogy oktatási, kulturális, ifjúsági és európai polgársági biztosként kötelező olvasmánnyá tenné-e az unió iskoláiban a Mein Kampfot. Még jó, hogy nem Lafayette Ronald Hubbard, a szcientológia alapítójának valamely alapművére kérdezett rá… A folytatást ismerjük, felesleges is volna részletezni. A magyar biztosjelölt alkalmas uniós biztosnak, de a portfólióján várhatóan majd még módosítani fognak. Nem is ezért idéztem most ide. Hanem a demagógia szemléltetésére. Mert akárki tegyen is fel egy ilyen kérdést – még ha egy viccpárt színeiben nyerte is el a képviselői mandátumot –, úgy kellene kiakolbólítani a testületből, hogy a lába sohase érjen földet. Talán meg kellene szabni a képviselő-állításhoz egy alapszabályt: harmincas IQ alatt ne jelöltethesse magát senki.
De legalább máris van egy markáns, szállóigévé nemesíthető mondatunk a brüsszeli színhez. Nem olyan pallérozott persze, nem olyan letisztult és nagyszerű, mint Madách demagógjáé, „Halld hát a vádat nép!”, kicsit sárgább is és kicsit savanyúbb is, de hát ott egye meg a fene, nekünk, itt a 21. században, ebben az unióban ilyen félkész demagógok jutottak.

Érdekes lenne elgondolkodnunk azon is, hogy mai körülményeink között, ebben a bohózatba hajló jelenetben, ebben a komolykodós hangvételű, s talán éppen ezért nagyon is esetlen ügyetlenkedésben vajon milyen szerepkört adna a madáchi játékmester, vagyis Lucifer a főszereplőknek. Éva, mondjuk, belepróbálhatná magát a szlovén Alenka Bratusek gardróbjába, hátha illik rá valamelyik kisestélyi vagy edzőruha, macskanadrág. Persze, tudjuk a menetrendet, Szlovénia most majd szépen – talán már ma, talán két-három napon belül, de legkésőbb a jövő hét elején – új jelöltet állít az Európai Bizottságba a leszavazott Bratusek helyébe, legalábbis így nyilatkozott az ország miniszterelnöke szerdán este. Ember tervez…

„Mindent megteszek, hogy a kormány mostantól számítva két-három napon belül találjon egy új jelöltet” – mondta Miro Cerar Milánóban, ahol az Európai Unió munkanélküliséggel foglalkozó csúcstalálkozóján vett részt. A távirati iroda pedig idézte a szlovén miniszterelnök szavait, hogy bár ő maga Bratusek politikai riválisa, mégis sajnálja, hogy Szlovénia „elszalasztotta az alkalmat, hogy megszerezzen egy kulcsfontosságú pozíciót a Bizottságban”. Mert hát ne feledjük azt sem, hogy a miniszterelnök korábban hevesen ellenezte azt, hogy hivatali elődjét, a júliusi választásokon legyőzött Bratuseket jelöljék biztosnak.

A negyvennégy esztendős Bratusek az elmúlt években különböző politikai formációk színeiben indult, s volt olykor befutó is, legutóbb épp az idén alapított egy saját szervezetet. De akárhogy nevezzék is ezeket a pártokat, Bratusek alapvetően egy liberális politikus. Cerar pedig nem az – ellenben minden felmérés szerint jelenleg hazája legnépszerűbb politikusa. Az ő véleménye szerint jobb jelöltet kellett volna állítania az országnak, hogy megszerezze a számára fontos pozíciót, mégsem örül Bratusek bukásának.

Azon töprengek, hogy az ő szerepköre megfelelne-e ebben a leosztásban Ádámnak, vajon tudna-e ebből az élethelyzetből bármi értelmeset, bármi hasznosat kihozni, megtapasztalni. Mert Cerar álláspontja mindenképp egyfajta erkölcsi magatartást is tükröz. Márpedig a tragédiának azok a szereplői, akiknek bőrébe Ádám és Éva a cselekményben belebújik, rendre elbuknak, Miltiádész is, Kepler is, hogy ne tartsunk most teljes névsorolvasást. De a játékmester, Lucifer éppen azért helyezi bele őket egy-egy szerepkörbe, hogy példát mutasson általuk. És nagyjából itt kezdődnek a problémáink…

Mert én például nem láttam ehhez fogható példaértékű magatartást az ellenzéki magyar képviselők részéről. Nem. Mert ők nemhogy azon lettek volna, hogy hazájuk biztosjelöltje megszerezzen egy fontos pozíciót, épp ellenkezőleg, amennyire csak lehetett, megnehezítették a dolgát. Magyarán kimondva: igyekeztek elgáncsolni, keresztbe tenni neki. És talán már rakták volna a máglyát is, mint a prágai színben… Az a sok, a magyar belpolitikából az unió parlamentjébe kihurcolt ostobaság, amivel vádolták Navracsicsot és igyekeztek megizzasztani őt, és amivel még az előző összetételű képviselőházban az elődjeik – igen, pontosan ugyanazok, akik tollba mondták Rui Tavaresnek a hazánkat elítélő, pocskondiázó jelentését – telespammelték nyugati kollégáik elektronikus postaládáját a sajtószabadságról, az alkotmányosságról, az oktatás átalakításáról, az antiszemitizmusról, miegyébről, ugyanúgy kongott most a brüsszeli falak között is az ürességtől, akárcsak itthon. Ezzel a magatartásával ebben az évben már két választást elvesztett idehaza a magyar ellenzék, és minden reményem szerint harmadik nekifutásban, most vasárnap is ezt teszi.

Mert csak a vádakat halljuk továbbra is, de egyetlen olyan meggyőző érvet sem tudnak mögéjük állítani, amely miatt hinnünk kellene abban, hogy „nagy Miltiádész eladta a hont”. Csak a kiüresedett demagó­giát látni az összes – a futottak még kategóriában játszó – mellékszereplőtől.
Az ilyen fellépés pedig valóban nem méltó arra, hogy helyet kapjon egy remekműben.