Vélemény és vita
Borzongás a tévé előtt
A történelem újrajátszatja a kisemberrel a régi konfliktushelyzeteket, a Nyugat és a Kelet, az első és a harmadik világ szembenállását.
Ha megegyezünk abban, hogy az átlagember ésszerű szabadsága és a jólét az a cél, amely felé az európai kultúra a második világháború után törekedett, akkor az alapító atyákat – Konrad Adenauer német kancellárral az élükön – megilleti egy oltár, amelyet minden értelmes ember felállít a lelkében. Európa vezetői most ezeket az oltárokat döntögetik. S a történelem újrajátszatja a kisemberrel a régi konfliktushelyzeteket, a Nyugat és a Kelet, az első és a harmadik világ szembenállását. S közben özönlenek Európába a megszállók, akik nyugodtan ünnepelhetik itt a ramadánt, és fittyet hányhatnak a karácsonyra és a hanukára. Hogy mi késztette a német politikai osztályt a Willkommenskultur végigvitelére, az valószínűleg éppúgy rejtély marad, mint Atahualpa inka uralkodó egykori végzetes szeretete a spanyolok, birodalma lerombolói iránt. A német politikusok magatartását illetően a történész mégis találhat némi fogózkodót. S az az ország végzetes népességfogyása, amely először a nyolcvanas évek kezdetén vált világossá a Bundestag és az emberek számára.
Nézzük a tényeket: az élve születtek száma alacsonyabb volt 1980-ban, mint az addigi legrosszabb esztendőkben, 1917-ben, 1933-ban és 1942-ben; 1974-gyel összehasonlítva 62,1 millióról 61,4 millióra csökkent a lakosságszám, és ezen belül már 4,25 milliót tett ki a betelepült idegenek száma. A németek száma a születéseknél magasabb halálozások folytán csökkent, míg a betelepülteké nőtt. A házasságok 38,1 százaléka gyermektelen volt, pedig a nagy jólét kezdetén, 1961-ben ez csak 21,4 százalékot tett ki. Sokan már ekkor vizionálták a németek nélküli Németországot. Aztán a viták elcsitultak, és mindenki mosolygott az életfákon, amelyeket a statisztikusok megrajzoltak.
A német életfának 1910-ben még egészséges, szép karácsonyfaalakja volt, 1980-ban egy rosszul megnyírt díszfához hasonlított, és a 2030-as már csak egy beteg, kivágásra megérett fát mutat. Az extrapolált adatok siralmas jövőre utaltak: mintegy tízmillióval csökkent volna az NSZK lakossága, ha minden marad a régiben, bár az ország polgárai addig is élvezhették volna az élet nyújtotta javak legjavát. A nemzeti jellegre romboló hatású rossz családpolitika megmaradt.
Aztán jött az egyesítés, még a keletnémeteknek is jutott első világbeli polgárhoz illő zsebpénz, és csak a legutóbbi években vált a népesedési csőd letagadhatatlanná. Angela Merkel egy interjúban a migránsok befogadását még a német egyesítésnél is nagyobb jelentőségű történelmi változásnak nevezte, vagy hogy pénzügyminiszterét, Wolfgang Schäublét idézzem: azért van rájuk szükség, hogy „Európa elkerülje a vérfertőzést”. S közben nézem valamelyik német adón a csinos Frauke Petryt - a háttér Drezda, a barokk Elba-menti palotasor, mintha Vonnegut 5-ös számú vágóhídja valahol a harmadik világban játszódott volna, nem itt -, és hallgatom okos érveit. Nincs szerencséje a gonosz mostohának - gondolom, amikor Petry kikerüli a moszlimok kapcsán felállított csapdát. Ha csak a gyerekházasságokat vagy a poligámiát nézzük, ezek a német törvények szerint büntetendők, migránsok esetén viszont - és mosolyog - családtámogatás jár érte.
Aki nem fogadja el a német jogrendet, és a sariát vallók ilyenek, annak kultúrája nem lehet része a német kultúrának, és tovább: a dzsámik és a minarettek egy idegen társadalom kihívásainak szimbólumai. Az iszlám tömegeket német földre behozni kívánó politika tehát alkotmányellenes, mondja az AfD elnöke, és bár a média mindent feláldozna egy jó szenzációért, hozzáteszi, hogy pártja nem akar gyűlöletet kelteni; egy, az állam és a vallás szétválását elfogadó moszlim éppen olyan a szemükben, mint egy evangélikus vagy egy katolikus hivő. De semmi több…
A franciaországi foci Eb hírei közt feltűnően sok szól a terrorról, illetve a fenyegetettségről. S mi félünk, ahogy illik. Ám előveszem a Börtönügyi Szemlét, és olvasom a sorozatgyilkosokról szóló tanulmányt. Velük ugyancsak a tévé képernyőjén szoktunk találkozni. Vannak köztük látomásos, küldetéstudatos, élvhajhász és hatalomittas típusok – írja a tudós szerző. De mennyien vannak a minket fenyegető dzsihadistákhoz képest, vagy ők inkább csak a filmek szörnyalakjai? Az FBI adatai meghökkentőek: kétszáz és ötszáz között mozoghat a számuk, és évenkénti áldozataiké akár háromezer-ötszázra is rúghat az Egyesült Államokban. Azaz éppoly veszélyesek, mint az iszlám terroristái.
Otthon, kulcsra zárt lakásunkban, a távirányítón szörfözve nézzük őket, s ha túl visszataszító a jelenet, átkapcsolunk. Főleg a kannibalizmus, a nekrofília és a feldarabolás az, ami elveszi egy jó vacsora ízét. Borzongunk, de konok félelmet csak az iszlámmal és harcosaival szemben érzünk, és egyetlen amerikai vagy európai sem gondolja úgy, hogy ő is lehet egy látomásos vagy éppen élvhajhász sorozatgyilkos áldozata. Csak a dzsihadistákat kell legyőzni, és akkor továbbra is nyugodtan lépegethetünk a haladás békés ösvényein.
Nézzük a tényeket: az élve születtek száma alacsonyabb volt 1980-ban, mint az addigi legrosszabb esztendőkben, 1917-ben, 1933-ban és 1942-ben; 1974-gyel összehasonlítva 62,1 millióról 61,4 millióra csökkent a lakosságszám, és ezen belül már 4,25 milliót tett ki a betelepült idegenek száma. A németek száma a születéseknél magasabb halálozások folytán csökkent, míg a betelepülteké nőtt. A házasságok 38,1 százaléka gyermektelen volt, pedig a nagy jólét kezdetén, 1961-ben ez csak 21,4 százalékot tett ki. Sokan már ekkor vizionálták a németek nélküli Németországot. Aztán a viták elcsitultak, és mindenki mosolygott az életfákon, amelyeket a statisztikusok megrajzoltak.
A német életfának 1910-ben még egészséges, szép karácsonyfaalakja volt, 1980-ban egy rosszul megnyírt díszfához hasonlított, és a 2030-as már csak egy beteg, kivágásra megérett fát mutat. Az extrapolált adatok siralmas jövőre utaltak: mintegy tízmillióval csökkent volna az NSZK lakossága, ha minden marad a régiben, bár az ország polgárai addig is élvezhették volna az élet nyújtotta javak legjavát. A nemzeti jellegre romboló hatású rossz családpolitika megmaradt.
Aztán jött az egyesítés, még a keletnémeteknek is jutott első világbeli polgárhoz illő zsebpénz, és csak a legutóbbi években vált a népesedési csőd letagadhatatlanná. Angela Merkel egy interjúban a migránsok befogadását még a német egyesítésnél is nagyobb jelentőségű történelmi változásnak nevezte, vagy hogy pénzügyminiszterét, Wolfgang Schäublét idézzem: azért van rájuk szükség, hogy „Európa elkerülje a vérfertőzést”. S közben nézem valamelyik német adón a csinos Frauke Petryt - a háttér Drezda, a barokk Elba-menti palotasor, mintha Vonnegut 5-ös számú vágóhídja valahol a harmadik világban játszódott volna, nem itt -, és hallgatom okos érveit. Nincs szerencséje a gonosz mostohának - gondolom, amikor Petry kikerüli a moszlimok kapcsán felállított csapdát. Ha csak a gyerekházasságokat vagy a poligámiát nézzük, ezek a német törvények szerint büntetendők, migránsok esetén viszont - és mosolyog - családtámogatás jár érte.
Aki nem fogadja el a német jogrendet, és a sariát vallók ilyenek, annak kultúrája nem lehet része a német kultúrának, és tovább: a dzsámik és a minarettek egy idegen társadalom kihívásainak szimbólumai. Az iszlám tömegeket német földre behozni kívánó politika tehát alkotmányellenes, mondja az AfD elnöke, és bár a média mindent feláldozna egy jó szenzációért, hozzáteszi, hogy pártja nem akar gyűlöletet kelteni; egy, az állam és a vallás szétválását elfogadó moszlim éppen olyan a szemükben, mint egy evangélikus vagy egy katolikus hivő. De semmi több…
A franciaországi foci Eb hírei közt feltűnően sok szól a terrorról, illetve a fenyegetettségről. S mi félünk, ahogy illik. Ám előveszem a Börtönügyi Szemlét, és olvasom a sorozatgyilkosokról szóló tanulmányt. Velük ugyancsak a tévé képernyőjén szoktunk találkozni. Vannak köztük látomásos, küldetéstudatos, élvhajhász és hatalomittas típusok – írja a tudós szerző. De mennyien vannak a minket fenyegető dzsihadistákhoz képest, vagy ők inkább csak a filmek szörnyalakjai? Az FBI adatai meghökkentőek: kétszáz és ötszáz között mozoghat a számuk, és évenkénti áldozataiké akár háromezer-ötszázra is rúghat az Egyesült Államokban. Azaz éppoly veszélyesek, mint az iszlám terroristái.
Otthon, kulcsra zárt lakásunkban, a távirányítón szörfözve nézzük őket, s ha túl visszataszító a jelenet, átkapcsolunk. Főleg a kannibalizmus, a nekrofília és a feldarabolás az, ami elveszi egy jó vacsora ízét. Borzongunk, de konok félelmet csak az iszlámmal és harcosaival szemben érzünk, és egyetlen amerikai vagy európai sem gondolja úgy, hogy ő is lehet egy látomásos vagy éppen élvhajhász sorozatgyilkos áldozata. Csak a dzsihadistákat kell legyőzni, és akkor továbbra is nyugodtan lépegethetünk a haladás békés ösvényein.