Boldogtalanok

Az összecsoffadt utódpárt első vonalában lévő parlamenti balhézók és kamerafüggő tévéstúdiólátogatók bármiféle valós teljesítmény nélkül kapaszkodnak a maradék sarzsiba, miközben olykor egy egész ország röhög rajtuk. A mezei MSZP-sek pedig csak működtetik a szervezetet, önkormányzatokban képviselősködnek, szórólapoznak – a jelek szerint hiába. Különösebb eredménye ugyanis nincs a munkájuknak. Ha mondjuk a Závecz mégis feljebb méri a pártot, amely így elrugaszkodik az öt százaléktól a biztos szavazók körében, pezsgőbontás helyett arról hallani, lesz itt együttműködés az exnácikkal, és persze ismét mozgolódik az új SZDSZ-ballaszt, vagyis a Párbeszéd. Izmosodik a szimbiózis.

Elég egy kedves mosoly a mindig derűs – igaz, a nácizmus elutasításával hadilábon álló, mégis főnyeremény – Karácsony Gergelytől, egy győzelmi hangulatot sugárzó brüsszeli kommüniké Jávor Benedektől, és rögvest felsejlik a még szorosabb együttműködés igénye. Leegyszerűsítve: több lehetőség Karácsonyéknak, nagyobb önmérséklet és lemondás a szocik részéről. Így működik ez a különleges viszony, a rövidebbet pedig nyilván mindig a dolgos mozgalmárok, a helyi talpasok húzzák. Nem lehet könnyű, na.

Ahogy nyilván Szanyi kapitány vagy a szegedi botrányhős Ujhelyi István sem repes a boldogságtól ezekben a napokban. A kissé zűrösre sikeredett, Frans Timmermansszal felturbózott, hét végi kongresszus ugyanis egyiküket sem rakta az EP-lista élére. Noha oda a Brüsszelbe garantáltan nem költöző – micsoda logika! – Tóth Bertalan pártelnök került, mivel befutó helyet emlegetnek a párbeszédes Jávornak is, könnyen előfordulhat, hogy egyikük végül hoppon marad. Vagyis jöhet haza Budapestre dolgozni, ami a teljes társadalmi egyenlőség nemes baloldali elvét hangoztató uraknak nyilván rosszabb opció, mint a jóval ráérősebb és nagyságrendekkel jobban fizető Európai Parlament. S bár a nyilvánosság szintjén beléjük folytja (sic!) a szót, a pártfegyelem, zárt ajtók mögött jókora purparlé lehet két ekkora őstehetség cicaharcából. A helyzet ugyanis úgy áll, hogy a mikro- és a törpepárt nászából sem futja majd úgy két EP-mandátumnál többre. Márpedig két szék három vagy több embernek nem elég.

A brüsszeli lét elviselhető könnyűségéről való ábrándozás közepette az őszi voksolást megelőző szuperdemokratikus előválasztási hacacáré is folytatódik. Miután kihevertük Horváth Csaba és Karácsony kacagtató viaskodását, ismét az antipolitikus főpolgármester-önjelölt Puzsér Róbert gondoskodik az izgalmakról. A kritikus szellemű humorista kedvenc hobbijának él, közösségi oldalán rongyol bele potenciális riválisába. Muszáj idézni, minden betűje arany: „Karácsony Gergely a régi baloldal jelöltje, aki valamennyi közvélemény-kutatásban kiválóan szerepel, csak épp ember fia nem szavazna rá: kamupártja, a Párbeszéd az egy százalékot sem éri el. Alig fél éve bukott meg miniszterelnök-jelöltként, s míg én egyetlen fillért sem költöttem, ő már most milliókat vert el hirdetésekre, nem is beszélve azokról a százmil­liók­ról, melyeket tavaly költött rá a szocialista pártmaffia.”

Hát így. Ennél szebben magunk sem foglalhattuk volna össze ezt a páratlan karriert. Puzsér persze még nem döntötte el, részt vesz-e az előválasztási bohózat második fordulójában, ám akárhogy is lesz, reméljük, továbbra is felel majd a felfokozott hangulatért. Ha már ilyen nyomorult ez a csapat, legalább szórakozzunk kicsit ezen a szánalmas vergődésen.

Hiába, valahol nekünk sem könnyű. Hiánycikk a normális ellenzék.