Boldog szilveszter volt

Drezdában a pegidák – az Európai Hazafiak a Nyugat Iszlamizálódása Ellen mozgalom hívei – a 89-es keletnémet tüntetések, a lipcsei hétfők hangulatát próbálják visszahozni a kancellár asszony és a köztársasági elnök legnagyobb bánatára. Gauck elnöki tekintéllyel dörög le rájuk, mintha a Pegida tüntetői nem is a politikai osztályban csalódott honfitársaiból, hanem neonácikból toborzódtak volna. Pedig csak azt mondja a kisember, hogy a ’89 utáni politikusok közt akadnak bűnözők, sokuk pedig nem hazafi. Bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy hazájából menekülnie kell: fél Németország az 1945-ben elűzött tíz–tizenkét millió keleti német leszármazottaival van tele. Aki ebből kiindulva azt mondja, hogy a harmadik világból menekülők is hasonlók hozzájuk, azok a kisember szerint közel állnak a hazaáruláshoz.

 A politikusok pedig arra panaszkodnak, hogy irigység és gonosz vádaskodás kíséri minden lépésüket, s közben a töredékét keresik annak az összegnek, ami a Bundesliga futballistáinak kijár.

A német sajtó és vezérhajója, a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) olyan lesújtó véleménnyel ír térségünk politikusairól, mint amilyennel a Pegida tüntetői illetik a saját politikai osztályuk tagjait. Különösen ordító az a kitétel, hogy huszonöt év is kevés volt arra, hogy mi, kelet-euró­paiak leszámoljunk a kommunista múlttal. A helymegjelölés is sértő: térségünket a Balti-, az Adriai- és a Fekete-tenger között Köztes-Európának (Zwischeneuropa) nevezi a FAZ egyik kolumnistája. Ha pedig az amerikaiak is korrupcióval áthatott társadalmakról beszélnek itt nálunk, akkor a legnagyobb bajunk csak az lehet, miért most, huszonöt év után kell felvetni, hogy a vagyon és a hatalom nagyrészt a volt rendszer haszonélvezőinek, s fiaik és unokáik kezén maradt?

A brezsnyevi pangás korát is már a megvesztegethetőség uralta: korrupció nélkül szétesett volna a tervgazdaság. S a korrupció mellett a rendszerváltással megjelent a színen az okos, nagy tételekben dolgozó bűnöző, vagy mint börtöneinkben is mondogatták, az amerikai maffia átköltözött Európába. Ami hazánkat illeti, jó húsz évvel ezelőtt Csurka István a tanulmányaival megpróbálta felhívni a figyelmet, hogy mi történik velünk. Írásait és híveit szélsőjobboldali, sőt fasiszta jelzővel illették. S amikor Václav Klaus, a volt cseh elnök a brüsszeli struktúrák abszurditásairól s arról a nehéz helyzetről beszél, amibe az oroszok kiátkozásával a „zwischeneuropéer” országokat belekényszerítik, kigolyózzák Amerikából. Előadásai már nem kellenek, mert nem elvont fogalmakkal, hanem a „létező kapitalizmussal” példálózik. Mondjuk azzal, hogy mit fog kezdeni a Nyugat a „nem létező” Ukrajnával? Ha a prágai gótika műemléki felújításainak pénzügyi problémáiról beszélne vagy a Budweiser elterjedéséről az Egyesült Államokban, akkor mint Keletről jött okos idegent udvariasan s bőséges honoráriummal fogadnák. Brüsszeli vagy amerikai imperializmusról szó se essék. Felelőség, biztonság és jog – ezek a kulcsszavak.

A Kreml és az 1989-es fordulat címmel jelentette meg a Studien Verlag a kommunista rezsimek bukásáról szóló vaskos, 708 oldalas dokumentumkötetét orosz források alapján. Hátborzongató, hogy a német egység egy európai nagyhatalomnak se tetszett, csak az amerikaiak voltak azon a véleményen, hogy ezzel a NATO végre újabb területhez jut. A kötet elején lévő térkép mutatja, hogy milyen mélyen benyúlt a keleti érdekszféra Európába 1989-ben, s milyen hatalmas új sávot foglal el ma a NATO keleten: csak Belorusszia és Oroszország maradt kívül a „zónán”, Ukrajna még „semleges”. A 99-es számú dokument Tejmuraz Sztyepanov-Mamaladze, Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter legbensőbb munkatársának naplójából közöl részleteket. Hová lett nyugalmunk a nagy ideológiai jövés-menésben? – jegyzi fel Mamaladze 1989. december 31-én, szilveszter éjszakáján. „Ahogy a francia M. Rocard mondta, a Vasfüggöny eltűnése azt az életmódot is eltüntette, amelyben addig mindkét oldal élt. A peresztrojka véget vetett a pangásból eredő „komfortnak”, amelyben az élet csak stagnált – az enyém, a hozzám közel állóké, a népemé –, és semmi sem zavarta. A peresztrojka olyan erőknek nyitott utat, amelyekkel annak építőmestere sem tud megbirkózni. Még több ok arra, hogy az újévet a családommal ünnepeljem – vigasztalva szeretteimet s körükben vigasztalást találjak magam is.”

Emlékszem, 1989 szilveszterén a legtöbben boldogok voltunk. Fogalmunk sem volt róla, hogy a kétpólusú világrend eltűntével a kelet-közép-európai szellem legviharállóbb fellegvárai is alapjaiban roggyantak meg. Mamaladze pontosan tudta: egész világok kerülnek a történelem szemétdombjára.