Vélemény és vita
Bizalom és stabilitás, avagy hol a kritikus tömeg?
Ha rátekintünk Európa térképére, a 28 uniós tagállam között alig akad, amelynek olyan stabil kormánya van, mint Magyarországnak
Miután az ötszázalékos parlamenti küszöbön tavaly épphogy átlépő DK-t vezető Gyurcsány Ferenc és a 3,05 százalékos Momentum-elnökségi tag, Donáth Anna által fémjelzett radikális baloldaltól a tartós fogyókúrán lévő Jobbikig terjedő káoszkoalíció meghirdette a kétharmados többséggel rendelkező Orbán-kormány és a NER-nek nevezett alkotmányos rend megdöntését célzó „lázadást”, a szakszervezetek egy része pedig országos sztrájkra készül a túlóratörvény visszavonásáért, sok régi- és újbaloldali aktivista és tollforgató passzivista már forradalmat és „új rendszerváltást” vizionál. Mint például az ÉS évnyitó vezércikkét jegyző Váncsa „Futurológus” István, akinek a belpolitikai helyzetről az 1979-es iráni forradalom jut az eszébe, mert „valami mindig elpattanhat”, és aki szerint „legfrissebb jelszavunk: O1G”.
Körülbelül ez jellemzi a hőbörgő-hisztiző, a Parlamentben, a tévészékházban, az utcán randalírozó ellenállók ideológiáját, stratégiáját és taktikáját. Vannak komolyabb megszólalók is – köztük több, korábban a Fideszhez közel álló szakértő, egyetemi tanár, akadémikus –, akik nem értenek egyet a kormány politikájával, például Csaba László közgazdászprofesszor szerint „az Orbán-rendszer sokkal hamarabb véget ér, mint azt a legtöbb elemző gondolja”.
Mindez azért furcsa, mert ha rátekintünk Európa térképére, a 28 uniós tagállam között alig akad, amelynek olyan stabil kormánya van, mint Magyarországnak. Ezt egyfelől az bizonyítja, hogy a Fidesz–KDNP háromszor egymás után kétharmaddal megnyerte a parlamenti választásokat és nagy többséggel kormányozhat, másfelől pedig az, hogy immár ciklusokon át nem képződik a demokratikus politikai mezőn versenyképes alternatívája, „váltópárti” kihívója, ellenfele. Ezt egyébként a tavalyi választás éjszakáján, az őszödi beszéde óta legőszintébb pillanatában maga Gyurcsány is beismerte, mondván, nem találják az ellenszerét a Fidesz politikájának. Ebből azonban sem ő, sem a többi csalódott, kétségbeesett ellenzéki párt vezetése nem azt a következtetést vonta le, hogy többet és jobban kellene dolgozni a választópolgárok bizalmának, támogatásának elnyeréséért, hanem – innováció, munka és alázat helyett – visszanyúltak a régi, marxista-leninista és anarcho-szindikalista hagyományokhoz, és egymással hol versengve, hol összekapaszkodva akarják botcsinálta forradalmárként a múltat, azaz az „Orbán-rendszert” végképp eltörölni. Csak az a bökkenő, hogy az általuk vizionált „rabszolgahad” nem akar indulni sehova, se velük, se nélkülük. Ma még az sem biztos, hogy sikerül-e összehozni egy országos sztrájkot – Kordás László szakszervezeti vezér néhány napja beismerte, hogy még nem érte el a kritikus pontot a sztrájkhajlandóság –, de ha lesz is, az nem a forradalom, hanem a demokrácia eszköze, illetve jele. Ami egyébként alacsony részvétel esetén fordítva is elsülhet.
Persze sehol nem könnyű manapság az embereket mozgósítani, amikor a mélyülő bizalmi válság korszakában élünk. Egyre több társadalomkutató és politikai elemző mutat rá, hogy a közbizalom globálisan tapasztalt eróziója legitimitási problémákat jelezhet, az intézményekkel való állampolgári együttműködés csökkenését mutathatja, ami pedig nemcsak a politikai radikalizálódást vetíti előre, de potenciálisan a jogkövető és/vagy adófizetői magatartás gyengülését is. Mivel a 2008-ban kirobbant gazdasági világválság, majd az Európát 2015 óta sújtó migrációs cunami az unió egyre több országában idéz elő társadalmi, politikai feszültséget, megosztottságot, kormányzati instabilitást, ezért is érdekes a Tárki Társadalmi riport 2018 tanulmánykötetében megjelent elemzés, amelynek szerzői – Medgyesi Márton közgazdász-szociológus és Boda Zsolt közgazdász-politológus – európai vizsgálatok, felmérések adatai alapján azt mutatják be, hogy az EU-ban, illetve Magyarországon hogyan változott az intézményekbe vett bizalom 2007 és 2016 között. Az adatok szerint a gazdasági válság éveiben, 2008 és 2011 között a nemzeti politikai intézmények iránti bizalom jelentősen csökkent az unió legtöbb tagországában – főként a jövedelmi helyzet és a közszolgáltatások minőségének romlása miatt.
Magyarországon nem tapasztaltak ugyan csökkenést, de ez leginkább annak köszönhető, hogy nálunk a gazdasági válság már korábban, 2006-ban elkezdődött, és ez – a 2006 őszén kirobbant politikai válsággal összekapcsolódva – a kormányzat iránti bizalom jelentős csökkenéséhez vezetett már 2008 előtt. A 2010. áprilisi választások után hatalomra került kormányzat (általában a politikai intézmények) iránt azonban a 2011–2016 közötti időszakban jelentősen nőtt az emberek bizalma, az időszak végére meghaladta a gazdasági válság előtti állapotot, és az EU-ban a kilencedik legmagasabb szintet érte el. Ehhez mi hozzátehetjük, hogy mivel 2016 óta több, korábban stabil kormányzatú országban – főként a téves, veszélyes és népszerűtlen bevándorláspolitika miatt – jól láthatóan csökkent a közbizalom szintje, hazánk vélhetően még előrébb került ebben az uniós rangsorban is, hiszen a lakosság többsége egyértelműen támogatja és honorálja a kormány bevándorlásellenes politikáját.
Az elemzésből az is kiderül, hogy Magyarországon 2011–16 között az intézményi bizalom általános növekedése az átlagosnál nagyobb mértékű volt a középkorúak (35–64 évesek) és alacsonyabb az idősek körében. Ugyanakkor az alacsonyabb társadalmi státusúak körében nagyobb, a magasabb státusúaknál kisebb mértékű volt a növekedés. Az átlagosnál nagyobb mértékű bizalomnövekedést tapasztaltak a munkanélküliek/inaktívak körében és a jövedelem szerinti legszegényebb negyedben is, míg az átlagosnál alacsonyabb volt a bizalom emelkedése a felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkezők és a magas jövedelműek körében.
Ezek az adatok is arra utalnak, hogy az Orbán-kormány munka- és családközpontú, életszínvonalat emelő gazdaság- és társadalompolitikája elérte a célját, hiszen a középső és alacsonyabb státusú társadalmi csoportokban emelkedett leginkább a kormány/parlament iránti bizalom szintje.
És 2016 óta, a tavaly és tavalyelőtt is két számjegyű átlagos keresetnövekedés következtében ez a szint feltételezhetően (adatok csak később lesznek róla) tovább emelkedett. Ez bizony nem éppen jó hír a vélt kritikus tömeg forradalmi lángján politikai pecsenyéjüket megsütni kívánó hisztérikus „lázadóknak” meg a képviselői munkát szabotáló, botrányban utazó ripacsoknak.
Magyarország ennél az ellenzéknél azért jobbat érdemel.
Körülbelül ez jellemzi a hőbörgő-hisztiző, a Parlamentben, a tévészékházban, az utcán randalírozó ellenállók ideológiáját, stratégiáját és taktikáját. Vannak komolyabb megszólalók is – köztük több, korábban a Fideszhez közel álló szakértő, egyetemi tanár, akadémikus –, akik nem értenek egyet a kormány politikájával, például Csaba László közgazdászprofesszor szerint „az Orbán-rendszer sokkal hamarabb véget ér, mint azt a legtöbb elemző gondolja”.
Mindez azért furcsa, mert ha rátekintünk Európa térképére, a 28 uniós tagállam között alig akad, amelynek olyan stabil kormánya van, mint Magyarországnak. Ezt egyfelől az bizonyítja, hogy a Fidesz–KDNP háromszor egymás után kétharmaddal megnyerte a parlamenti választásokat és nagy többséggel kormányozhat, másfelől pedig az, hogy immár ciklusokon át nem képződik a demokratikus politikai mezőn versenyképes alternatívája, „váltópárti” kihívója, ellenfele. Ezt egyébként a tavalyi választás éjszakáján, az őszödi beszéde óta legőszintébb pillanatában maga Gyurcsány is beismerte, mondván, nem találják az ellenszerét a Fidesz politikájának. Ebből azonban sem ő, sem a többi csalódott, kétségbeesett ellenzéki párt vezetése nem azt a következtetést vonta le, hogy többet és jobban kellene dolgozni a választópolgárok bizalmának, támogatásának elnyeréséért, hanem – innováció, munka és alázat helyett – visszanyúltak a régi, marxista-leninista és anarcho-szindikalista hagyományokhoz, és egymással hol versengve, hol összekapaszkodva akarják botcsinálta forradalmárként a múltat, azaz az „Orbán-rendszert” végképp eltörölni. Csak az a bökkenő, hogy az általuk vizionált „rabszolgahad” nem akar indulni sehova, se velük, se nélkülük. Ma még az sem biztos, hogy sikerül-e összehozni egy országos sztrájkot – Kordás László szakszervezeti vezér néhány napja beismerte, hogy még nem érte el a kritikus pontot a sztrájkhajlandóság –, de ha lesz is, az nem a forradalom, hanem a demokrácia eszköze, illetve jele. Ami egyébként alacsony részvétel esetén fordítva is elsülhet.
Persze sehol nem könnyű manapság az embereket mozgósítani, amikor a mélyülő bizalmi válság korszakában élünk. Egyre több társadalomkutató és politikai elemző mutat rá, hogy a közbizalom globálisan tapasztalt eróziója legitimitási problémákat jelezhet, az intézményekkel való állampolgári együttműködés csökkenését mutathatja, ami pedig nemcsak a politikai radikalizálódást vetíti előre, de potenciálisan a jogkövető és/vagy adófizetői magatartás gyengülését is. Mivel a 2008-ban kirobbant gazdasági világválság, majd az Európát 2015 óta sújtó migrációs cunami az unió egyre több országában idéz elő társadalmi, politikai feszültséget, megosztottságot, kormányzati instabilitást, ezért is érdekes a Tárki Társadalmi riport 2018 tanulmánykötetében megjelent elemzés, amelynek szerzői – Medgyesi Márton közgazdász-szociológus és Boda Zsolt közgazdász-politológus – európai vizsgálatok, felmérések adatai alapján azt mutatják be, hogy az EU-ban, illetve Magyarországon hogyan változott az intézményekbe vett bizalom 2007 és 2016 között. Az adatok szerint a gazdasági válság éveiben, 2008 és 2011 között a nemzeti politikai intézmények iránti bizalom jelentősen csökkent az unió legtöbb tagországában – főként a jövedelmi helyzet és a közszolgáltatások minőségének romlása miatt.
Magyarországon nem tapasztaltak ugyan csökkenést, de ez leginkább annak köszönhető, hogy nálunk a gazdasági válság már korábban, 2006-ban elkezdődött, és ez – a 2006 őszén kirobbant politikai válsággal összekapcsolódva – a kormányzat iránti bizalom jelentős csökkenéséhez vezetett már 2008 előtt. A 2010. áprilisi választások után hatalomra került kormányzat (általában a politikai intézmények) iránt azonban a 2011–2016 közötti időszakban jelentősen nőtt az emberek bizalma, az időszak végére meghaladta a gazdasági válság előtti állapotot, és az EU-ban a kilencedik legmagasabb szintet érte el. Ehhez mi hozzátehetjük, hogy mivel 2016 óta több, korábban stabil kormányzatú országban – főként a téves, veszélyes és népszerűtlen bevándorláspolitika miatt – jól láthatóan csökkent a közbizalom szintje, hazánk vélhetően még előrébb került ebben az uniós rangsorban is, hiszen a lakosság többsége egyértelműen támogatja és honorálja a kormány bevándorlásellenes politikáját.
Az elemzésből az is kiderül, hogy Magyarországon 2011–16 között az intézményi bizalom általános növekedése az átlagosnál nagyobb mértékű volt a középkorúak (35–64 évesek) és alacsonyabb az idősek körében. Ugyanakkor az alacsonyabb társadalmi státusúak körében nagyobb, a magasabb státusúaknál kisebb mértékű volt a növekedés. Az átlagosnál nagyobb mértékű bizalomnövekedést tapasztaltak a munkanélküliek/inaktívak körében és a jövedelem szerinti legszegényebb negyedben is, míg az átlagosnál alacsonyabb volt a bizalom emelkedése a felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkezők és a magas jövedelműek körében.
Ezek az adatok is arra utalnak, hogy az Orbán-kormány munka- és családközpontú, életszínvonalat emelő gazdaság- és társadalompolitikája elérte a célját, hiszen a középső és alacsonyabb státusú társadalmi csoportokban emelkedett leginkább a kormány/parlament iránti bizalom szintje.
És 2016 óta, a tavaly és tavalyelőtt is két számjegyű átlagos keresetnövekedés következtében ez a szint feltételezhetően (adatok csak később lesznek róla) tovább emelkedett. Ez bizony nem éppen jó hír a vélt kritikus tömeg forradalmi lángján politikai pecsenyéjüket megsütni kívánó hisztérikus „lázadóknak” meg a képviselői munkát szabotáló, botrányban utazó ripacsoknak.
Magyarország ennél az ellenzéknél azért jobbat érdemel.