Bizalmi mélypont

A fejlett jogkultúrájú országokat az is jellemzi, hogy nem létezik „vegytiszta jogtan”, amely független lenne az erkölcstől, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a bírók ítélkezésük során nem rugaszkodhatnak el a valóságtól és a társadalom igazságérzetétől, a körültekintő mérlegeléstől, a józan észtől.

Ami az elveket illeti, közleményeiben az Országos Bírósági Hivatal is úgy határozza meg a maga feladatát, a bíróságok küldetését, hogy elsődleges a „közjó szolgálata”. Ennek a szép és nemes elvnek a csorbulására, a józan észt és a legalapvetőbb erkölcsi normákat háttérbe szorító jogformalizmusra csak az elmúlt évekből annyi példát tudnánk felhozni, ahány csillag talán az égen sincs.

Hogy a legfrissebbet említsük, a Quaestor-ügyben – bár a vád törvényességével kapcsolatban nem merült fel aggály – az illetékes bíróság máris hiányosságokat tárt fel, az öt és fél ezer rendbeli csalást tartalmazó vádiratban ugyanis a vád ura, az ügyész nem jelölte meg egyenként, hogy mely cselekedet mely vádpontot érinti. Erre az ügyészség úgy reagált, hogy a hiánypótlásra történő felhívásnak „nem áll módjában” eleget tenni, mert azt sem a büntetőeljárási törvény, sem a bírósági gyakorlat alapján nem lehet teljesíteni.
Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, nincs-e valamiféle szereptévesztésben a bíróság. Miért egyszerűsíti le a maga szerepét szinte önkéntelenül is csupán a jogvita eldöntésére? Mintha a „fegyverek egyenlőségének” elve a vád és a védelem közt kizárná a bírót abból a lehetőségből, hogy maga is részt vegyen az igazság kiderítésében. Miért félnek ettől ennyire a bírók? Aztán ha enyhe – a társadalmat is megbotránkoztató – ítélet születik, mindig van rá magyarázat, a „bíróság csupán hozott anyagból dolgozik”, a vádhoz van kötve, nem az igazsághoz.

A Quaestor- és a Buda-Cash-ügy – utóbbiban tegnap emeltek vádat – kapcsán az is felvetődhet, miért van egyáltalán szükség több mint hatmillió fájl becsatolására egy büntetőeljárásban, amikor a feléért is pontosan ugyanannyi év (maximum 25!) fegyház lenne kiszabható a tízezreket megkárosító csalókra, sikkasztókra?

(A Quaestor-ügyben a kárérték hetvenhét-, a Buda-Cashnél száztizenötmilliárd forint.) Nemrégiben maga Handó Tünde OBH-elnök vetette fel, hogy a nyugat-európai országokban a bíróknak nem kell több ezer oldalas ítéleteket írniuk, a törvények lehetővé tesznek egyszerűsített változatot is, de ha így van, miért nem kezdeményeztek már réges-rég törvénymódosítást Magyarországon is?

A vádlottak és védőik sokszor trükkös időhúzó manőverei mellett ez is egy fontos oka az eljárások elhúzódásának, amely a magyar bírósági gyakorlatban lényegében a büntetések korlátlan enyhítésének legális eszközévé vált. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának általános gyakorlata, hogy az öt évet meghaladó perek esetén a polgári eljárásokban automatikusan megállapítják az ügyfelek tisztességes eljáráshoz fűződő jogának megsértését, a büntetőeljárásokban pedig éppen ez, a vádlottra nehezedő pszichés nyomás, a nagy időmúlás jelent olyan traumát, amely aztán alapul szolgál a büntetés enyhítésére – legalább olyan mértékben, hogy az illetőnek lehetőleg ne kelljen már börtönbe vonulnia.

Ugyan a józan észhez, az emberek igazságérzetéhez, a jó erkölcshöz és a közjó szolgálatához ennek a bírói gyakorlatnak sincs az égvilágon semmi köze, de a kikezdhetetlen bírói függetlenségnek még ez sem árthat. Egyáltalán semmi. Az sem, ha kiderül egy belső kutatásból, hogy Magyarországon némely bírósági vezetők utasítást adnak bíróknak egyedi ügyekben, milyen ítéletet hozzanak.

A társadalom pedig csak ámul-bámul: a bíróságok bizalmi indexe történelmi mélypontra zuhant.