Bírák napja

„Az igazságról ajánlatos csak annyi említést tenni, amennyi az igazságszolgáltatásban jelen van.”

Ha Brechtet nem is idézték tegnap a Kúria, a legfőbb bírói testület évzáróján és a héten a parlamentben sem, ahol az igazságszolgáltatás átalakítása, a bíróságok munkája volt terítéken, Juhász Andort, a Kúria egykori leghíresebb elnökét viszont igen. Tőle származtatják azt a nagy-nagy igazságot, hogy a jó bíráskodáshoz a szakmai tudás mellett más emberi tulajdonságok is szükségesek, így többek között élettapasztalat és együttérzés az emberekkel.

A bírók, bíráink a történelemben mindig tiszteletnek örvendő, nagy tekintélyű, urambocsá’ szent emberek voltak. A liberális demokráciák némiképp átalakították ezt a bírókról alkotott világképet, főként azzal, hogy a jogállamiságban az igazságszolgáltatás sokszor hamis álarcot öltve jogszolgáltatássá válik. S mifelénk, mint egykori kommunista országban, az is tovább árnyalta e gyönyörű szakma, hivatás képét, hogy a törvény előtti egyenlőség is írott malaszt volt évtizedeken keresztül. A szomszédját laposra verő hentes nyolc évre dutyiba vonulhatott, a kis Polskijával a zebrán halálos balesetet okozó miniszter asszony pedig megúszta háromszázezer forintos bírsággal. Mert esetében egy súlyosabb ítélet rossz fényt vetett volna a szocialista vezető eszményképére.

Egy ilyen világban szocializálódott bírónak a rendszerváltás maga lehetett a szakmai megváltás, a bírói függetlenség kiteljesedése, a gyönyörű és igazságos eszme megvalósulása. Hogy a bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve, a jogszabályok alapján meggyőződésüknek megfelelően döntenek, az ítélkezési tevékenységükkel összefüggésben nem befolyásolhatók és nem utasíthatók. Ám naivitás azt gondolni, hogy ez vegytisztán így volt az elmúlt huszonöt évben a szabad Magyarországon.

Hány és hány történetet tudnánk felidézni ennek ellenkezőjére? A kádári reflexek továbbélésére? Hallottam már olyan – nyilvánvalóan nem kicsit túlzó – vélekedést is, hogy a bírák valóban függetlenek. Leginkább azonban a tényektől, az igazságtól és a törvényektől – de nem függetlenek a főnökeiktől. Saját előmenetelük kovácsától. Ki ne tudna erre példát mondani az elmúlt huszonöt évből? Ki ne emlékezne a harminchatmilliárd forint vagyoni hátrányért hárommillió forint pénzbírságra ítélt bankvezérre, a „demokrata” miniszterelnökre, akinek büntetőügye azért évült el 2005 decemberében, mert az ügyészség véletlenül elkésett a papírmunkával. Nyilván nem fog bevonulni az igazságszolgáltatás – és tegyük hozzá: az alapanyaggyártó bűnüldözés – aranykönyvébe a K&H-brókerügy sem, amelyben több mint tíz év után sincs még elsőfokú ítélet sem, s amelynek szerintem az évtized végére sem lesz jogerősen vége.

S ezek csak a nagy ügyek. A „kisember” elsősorban annak alapján ítél, ha kifosztják, kirabolják, kisemmizik, megkárosítják, megrövidítik, s amikor végső mentsvárként az igazságszolgáltatás felé fordul, kap-e elégtételt, kártérítést, kárpótlást az őt ért sérelmekért? Ha nem kap, úgy jár, mint egyik riportalanyunk a megyei bíróságon, három és fél évnyi tárgyalás után közli vele a bíró, nem is volt kereshetőségi joga. Vagy úgy jár, mint a lapunkban nemrég megírt lakásmaffia-eset károsultja, akinek ügyében tizennégy év után sincs még ítélet, holott már az őket kifosztó maffiózó is a sírban van.

Tudja-e kellőképpen értékelni az egyébként tényleg nagyszerű statisztikát az ilyen ügyek áldozata? Például azt, hogy a perek kilencvenhárom százaléka egy éven belül befejeződik, az elsőfokú polgári peres ügyek pedig átlagosan kilencvenhét napig tartanak Magyarországon, míg az európai átlag 246 nap.
Vagy azt mondja, mint Bertolt Brecht csaknem száz évvel ezelőtt: az igazságról ajánlatos csak annyi említést tenni, amennyi az igazságszolgáltatásban jelen van…