Bevándorlók kíméljenek!

Svájcban, Nagy-Britanniában vagy Svédországban erősödnek a bevándorlásellenes pártok, egyre több országban szigorítják az újonnan és kívülről érkezőkre vonatkozó szabályokat.

A valós ellenszenv nemcsak a harmadik világból érkező – zömükben – gazdasági menekültekkel szemben jelenik meg, hanem immáron a kelet-közép-európai uniós országokból százezerszám útra kelt vendégmunkásokkal szemben is. Hozzá kell tenni mindjárt, ez sem új dolog, száz éve ugyanezt láthattuk az Óvilágból az Újvilágba „kitántorgó” milliók kapcsán. 1910 körül az Egyesült Államok lehúzta a rolót, amit csak évtizedek múlva engedett fel újra a bevándorlók előtt. Az európai helyzet megértéséhez azonban elég a második világháború befejezéséig, vagyis 1945-ig visszamenni az időben.

A háború után Nyugat-Európában munkaerőhiány lépett fel, aminek enyhítésére Európa déli perifériájáról toboroztak vendégmunkásokat. Csak munkaképes férfiakat vártak, akik – az elképzelések szerint – egy bizonyos idő után hazatérnek. Az eredeti terv a fogadó országok szempontjából érthető, hiszen aktív dolgozók nagy száma úgy fizet be a társadalombiztosítási rendszerekbe, hogy (hazatértük után) időskorukban már egy másik ország ellátórendszerét veszik igénybe. Legfeljebb utalnak majd a szegényebb és ezért alacsonyabb költségű országokba valamilyen juttatást, amire a vendégmunkások aktív korukban szereztek jogosultságot – gondolták.

A bőség évtizedeiben főként a szociáldemokrata kormányok terjesztették ki a szociális ellátások körét, amelyek komfortos és emberhez méltó életet biztosítottak a vasfüggöny túloldalán élőknek. Idővel azonban már nem utaztak haza a déli vendégmunkások, sőt, családjukat is nyugatra költöztették, ami a növekedési ciklusok idején nem okozott problémát. A fogadó ország nyelvét nem beszélő családtagok is találtak munkát, hiszen a takarításhoz, zöldség-gyümölcs- vagy dönerárusításhoz elég konyhaszinten ismerni egy nyelvet.

A sikeres észak-európai társadalmak integrálták a bevándorlók korai hullámait, akiknek gyermekei már jellemzően kétnyelvűek voltak és szakmát is tanultak. Nem is volt sokáig probléma, hiszen a bevándorlók gyakran olyan munkát is elvállaltak, amit és amennyiért a fogadó ország polgárai (már) nem.

Mint sok minden másban, itt is a globalizáció hozott változást Nyugat-Európában is. A vasfüggöny megszűnésével immáron kelet-közép-európaiak százezrei is útra keltek, sőt Kínából és Oroszországból is százezerszám keresnek emberek egy, az otthoninál szabadabb és nyugodtabb életet Nyugaton.
Mi változott a korábbiakhoz képest a gazdag országokban, hogy már egyáltalán nem várják tárt karokkal a bevándorlókat? A legfontosabb változás a munka világában jelentkezik.

A mi életünkben már csak a munkaerő húsz százalékára lesz szükség, míg a nyolcvan százalék munkáját gépek, ipari robotok váltják ki. Ráadásul az elmúlt húsz évben üzemek sora vándorolt és vándorol ma is keletre, ahol a nyugatinál sokkal olcsóbban tudnak termelni. Már nem a vendégmunkásokat viszik a gyárakba, hanem a gyárakat viszik a munkásokhoz.

Ezek a folyamatok sokkal gyorsabban és spontánabbul zajlanak, mint ahogyan arra társadalmak és embertömegek reagálni tudnának. A korábbi kivándorlók sikertörténete és az ittenihez képest jobbléte még ma is sok ember fantáziáját indítja el.

Nyugaton igazából már csak a hiányszakmákban és a kisegítő munkáknál van igény új munkáskézre. Igaz, itt szinte korlátlan számban. A korábbiakkal ellentétben azonban már nem tudják a jóléti kiadásokat a korábbi szinten biztosítani, ezért a segélyért egyre több helyen követelik meg a (köz)munkát. Így a korábban bevándorlók által végzett, eddig lesajnált munkánál is megjelennek a helyiek.

A fiatalok 25–50 százalékos munkanélküliségi rátáját nézve a felnövekvő nyugat-európai generációk azzal szembesülnek, hogy az élet szinte minden terén külföldiekkel kell versenyezniük. A nagyszámú bevándorló miatt ez igaz minden szakmára, ami beindította a kenyérféltést. Nyugaton ugyanis a munkaviszony jelenti a belépőt a fogyasztói társadalomba. Manapság már ott is jól képzett, nyelvet beszélő bevándorlók jelentkeznek munkára, ahol eddig a helyiek maguk között voltak.

A bevándorlók ráadásul jellemzően a növekedési központokba költöznek, ahol tömeges megjelenésük árfelhajtó és kiszorító hatást vált ki. Főként a bérlakások piacán és a gyermekjóléti ellátásban okoz ez feszültséget.

A bevándorlók gyakran kevesebb pénzért és rosszabb feltételek mellett is elvállalnak egy munkát, mert még így is jobban járnak, mintha otthon maradtak volna. Ez bérfeszültséget gerjeszt, ami tovább emészti az egyébként is stagnáló nyugati bérek vásárlóerejét.

A nyugati országok és konszernjeik jól járnak, ám az emberek már kevéssé. Magukhoz képest élnek rosszabbul, minden rosszabb lett, ezért keresnek új válaszokat, és szavaznak egyre többen protestpártokra. A politika számára fel van adva a lecke.

Természetesen megoldást jelentene az ausztrál és kanadai bevándorlási politika átvétele, ahová szigorú kvóták alapján, csak a hiányszakmákban várnak bevándorlókat és azok családjait. Minél hamarabb tér át Európa az új és átlátható rendszerre, annál hamarább lehet tiszta viszonyokat teremteni.