Beteg-e az egészségügy?

Mi, magyarok persze hajlamosak vagyunk a pesszimizmusra, és gyakran azt is rossznak látjuk, ami objektíven nézve vagy más országokkal összehasonlítva nem is olyan rossz.

A magyar egészségügy is ilyen vitatott megítélésnek „örvend”, hiszen betegként gyakran szembesülünk hosszú várólistákkal, orvos- és nővérhiánnyal vagy meghökkentő kórházi állapotokkal. Szinte mindenki hall a környezetében rémtörténetnek is beillő kórházi élményekről, vagy olvashat ilyenekről a bulvársajtóban.

Fura mód sokunk személyes tapasztalata teljesen más képet fest: Angliában dolgozó ismerősök járnak haza gyógykezelésre, mert kint telefonos doktorok csak antibiotikummal tömik őket. A hazai orvosok és nővérek a gyakran sanyarú állapotok közepette hálapénz nélkül is kedvesek és segítőkészek. A panaszáradat ellenére számos helyen már a legmodernebb gépekkel és medicinákkal gyógyítanak.
Nincsen olyan év, hogy ne születne legalább egy, világszenzációnak is beillő magyar orvosi eredmény vagy találmány, amely azonban legtöbbször már csak külföldön hasznosul, mint ahogyan annak idején a Rubik-kocka is.

Mivel minden relatív, a magyar egészségügy a tőlünk keletre fekvő országok határ menti régiójában élő - tehetősebb - polgároknak vonzóbb, mint az ottani ellátás, így közülük többen jönnek Magyarországra műtétre, vagy szülni. Nyugatról a fapados járatokkal évente több ezren érkeznek hozzánk fogászati vagy terápiás kezelésre.

A kép tehát legalábbis felemás. Joggal várjuk el pénzünkért a lehető legjobb ellátást, és joggal méltatlankodunk a néha valóban elképesztő állapotok miatt. Azt is mindenki tudja, hogy az ellátást már nem lehet sokáig a dolgozók hivatástudatára és áldozatvállalására építeni, mert a háziorvosok zöme nemsokára nyugdíjba megy, és érdemi fizetésrendezés nélkül az orvosok, nővérek és szakápolók közül még többen vándorolnak el nagyobb pénzért nyugatra.

A diagnózis körül általában nincs is nagy vita. A kibontakozás körül már annál több a kérdőjel. Abban mindenki egyetért, hogy átláthatóbbá kell tenni a rendszert, világossá kell tenni, hogy mi mennyibe kerül. Jelenleg ugyanis a látható források mellett még mindig jelentős a láthatatlan költekezés, ami hálapénzként jelenik meg a rendszerben.

A balliberális kormányzás e téren is csődöt mondott. Rossz kormányzásuk nyolc éve alatt az a benyomás alakult ki, hogy a privatizációval „kétosztályos” egészségügy alakul ki, amelyben az egymással versengő biztosítók kimazsolázzák maguknak a fiatal, egészséges és gazdag embereket, miközben az öregek, betegek és szegények bent ragadnak a maradványelv alapján működő állami ellátórendszerben.

Nem csoda, hogy a 2008-as szociális népszavazás ezt a modellt egyértelműen elutasította. A baloldal ferdítése ellenére ugyanis nem a 300 forintos vizitdíjat sokalta az ország, hanem egy alapjában igazságtalan rendszer bevezetésére mondott határozott nemet. Működött a magyar társadalom józan önvédelmi reflexe, több mint hárommillió ember érezte úgy, hogy ez az út rossz irányba vezet.
Joggal vetődik fel tehát a kérdés, hogy akkor mi a jó megoldás, merre keressük a kibontakozást. A legfontosabb, hogy őszintén és tabuk nélkül beszéljünk a problémákról. Azt is tudjuk, hogy miből nem engedhetünk. Fent kell tartani a nemzedékek és régiók közötti szolidaritás alapján működő egységes ellátórendszert, amelynek szolgáltatásaihoz minden járulékfizető egyformán férhet hozzá. A fiatalok és nyugdíjasok, illetve segélyezettek ellátási költségeit már most is az állam pótolja ki.

A legtöbb vita a hálapénz láthatóvá tétele és a bérrendezés körül zajlik. Mivel csak egy átlátható és hatékony rendszerbe szabad több pénzt önteni, előbb világos szabályokat kell alkotni, és utána ezek mentén kell a rendszert átalakítani. A szabályokat persze az­után be is kell tartatni!

Az a fő kérdés, hogy miként lehet ezt a szektort úgy kifehéríteni, hogy az így keletkező többletforrást az ellátás színvonalának érezhető javítására és a dolgozók fizetésének olyan mértékű emelésére fordítsuk, ami elég vonzó ahhoz, hogy ne vándoroljanak el még többen külföldre.

Persze az EU-nak is el kell azon gondolkodnia, hogy továbbra is csak intézmények építését és felújítását akarja-e finanszírozni, ami valóban fontos feladat, ám ha a szakszemélyzet bérére és itthon tartására nem áldoz, a szegényebb tagországokban alig marad orvos.

Az átalakítás szerintem jó irányba halad. Az a döntés, amely szerint a költségek kifizetésével előre lehet kerülni a várólistán, szerintem jó első lépés. Sejtjük, hogy hálapénzzel már eddig is lehetett itt-ott előzni, ám az a pénz nem az intézményhez folyt be. Az igazságosság elve eddig sem érvényesült mindenhol. Akkor már sokkal jobb, ha az erre többletpénzt szánó magyarok és a fizetőképes külföldiek ellenőrzött módon fizetnek az ellátásért, az orvosok ezáltal folyamatosan tudnak operálni, és nem esnek ki a rutinból.

A magyar egészségügy kérdése komplex, így a megoldásnak is annak kell lennie. Akkor jutunk tartósan jó megoldáshoz, ha őszintén beszélünk a helyzetről, és minden megoldási javaslatra nyitottak vagyunk. Tényleg a huszonnegyedik órában vagyunk.