Beszéljünk a tiszteletről

Szívtelennek nevezték Johanna Mikl-Leitner osztrák belügyminisztert, amikor bejelentette, hogy befagyasztják a menedékkérelmek feldolgozását, hogy ezzel is nyomást gyakoroljanak a többi uniós tagállamra. Nem sokkal korábban azt is kilátásba helyezte, hogy gyorsított eljárásban rendezik azok ügyét, akiket a Dublin III. rendelet alapján vissza lehet küldeni abba az uniós tagállamba, ahol már egyszer beadták a kérelmet. Ausztria az idén hetvenezer menekültre számít, és Mikl-Leitner az osztrák táborokban várakozók körülbelül egynegyedéről mondta azt, hogy érintheti ez a rendelkezés. Magyarul: Ausztria lehetőleg minél hamarabb egy csomó olyan menekülttől meg akar szabadulni, akiknek nagy része jó eséllyel hazánkon keresztül jutott el hozzájuk, szóval a magyar ellátórendszerre szeretnék átpakolni azt a terhet, amivel ők sem bírnak. Ez nem igazságos, nem szolidáris, de törvényes. Ez Ausztria nemzeti érdeke.

Amikor a magyar kormány kedden bejelentette, hogy átmenetileg technikai okok miatt nem tudja fogadni a Nyugat-Európából visszaküldött menekülteket, egyértelmű volt, hogy Bécsben ennek nagyon nem örülnek majd. Kovács Zoltán kormányszóvivő lelkiismeretesen magyarázta a helyzetet az osztrák újságíróknak: értsék meg, mi is európai megoldást akarunk, de a hajó tele van, nem fér el a magyar menekültügyi rendszerben most több ember, nincs más választásunk. A Dublin III. rendelet felfüggesztésére szakértők szerint nem lenne jogi lehetősége Magyarországnak, s a vita most is élénk és indulatos, a megoldáskeresés pedig folyamatos.

Nem is az a lényeg most, hogy mi lesz végül a magyar döntésből. Ez a bejelentés ugyanis a lakmuszpapírja volt annak, hogy kik hogyan viszonyulnak a magyar kormányhoz.

Ami a közösségi médiát illeti, utoljára talán a halálbüntetés napirenden tartásáról szóló, azóta már letűnt téma kapcsán beszéltek ennyit hazánkról. A Twitteren például a felhasználók egy része – nagyjából hasonló érveket alkalmazva, mint a hazai baloldali-liberális ellenzék – azért kárhoztatta Orbán Viktort, mert hátat fordít Európának, nincs benne szolidaritás, ez már igazán több a soknál, hogy engedheti ezt meg magának, szankciókat, de azonnal. Az István, a királyt nyilván nem ismeri a nemzetközi közvélemény, pedig egyébként bizonyára zengett volna a „felnégyelni!”. Szép számmal voltak azonban olyanok is, akik hősként ünnepelték Orbán Viktort, amiért meg merte tenni azt, amihez szerintük az ő vezetőikben nincs elég kurázsi.

Indulatosan reagált a politika is. Az Osztrák Néppárt európai parlamenti delegációvezetője, Othmar Karas a Twitteren már kedd este terjedelmes kifakadásban rontott neki a „közönyös” magyar kormányfőnek, aki „megmutatta valódi arcát”. De nem sietett válaszolni azokra a reakciókra, hogy mikor rakják már ki a Fideszt az Európai Néppártból. Nem csak Karas esett neki Orbánnak, már a bejelentés előtt is sokan firtatták a néppártiak és a baloldali pártok holdudvarából, hogy mit keresett a magyar kormányfő Wolfgang Schüssel volt kancellár születésnapi ünnepségén. Nem szívesen nyelték le a keserű pirulát, hogy történetesen régi barátok.

A Dublin III. rendelet szigorú betartását aligha követeli hangosabban bárki Ausztriában, mint az Osztrák Szabadságpárt elnöke, Heinz-Christian Strache. A jelenleg legnépszerűbb osztrák párt vezetője tegnap közleményben sürgette, hogy állítsák vissza az istállókapuként tárva-nyitva álló osztrák határ ellenőrzését, mert ez az egyetlen felelősségteljes döntés, a kormány ne üljön ölbe tett kézzel, vessen véget a menekültkáosznak.

Ezekben a követeléseiben egyébként nincs semmi új. Kemény szavak, tiszta beszéd, egyvalami mégis látványosan kimaradt belőle: a magyar kormányfő becsmérlése. Strache megadja a tiszteletet Orbán Viktornak, amiért kiáll a nemzeti érdekekért akkor is, ha adott esetben ez kellemetlenséget okoz Ausztriának. Nem szidja, nem minősíti, nem parancsol rá, hogy mit tegyen. Ez az a hozzáállás, az az alap, amire építve tagállami vezetők érdeket érvényesíteni, együttműködni, kompromisszumot kötni tudnak. Így kell tárgyalni a brüsszeli uniós csúcson is, nem pedig egyes tagállamok problémáit félresöpörve, vezetőiket pedig kioktatva. Ha ez sikerül, akkor beszélhetünk a szolidaritásról.