Berni győzelmünk

Sebes, a magyar válogatott szövetségi kapitánya, azonnal odarohan a negyedik játékvezetőhöz, és követeli a videobírót. A sporttárs bólint, van még egy lehetősége a kettőből a magyar kapitánynak, így azonnal újranézik a helyzetet. Puskás a védővonal mögül indult, a gól teljesen szabályos, nincs mit tenni, mégis megadja a gólt.

Több millió ember sóhajt, ordít fel boldogan a rádiók mellett, családta­gok, barátok, szomszédok, idegenek ölelgetik egymást, van, aki elsírja magát. Mind tudjuk: sokkal több ez egy futballmeccsnél. Még sincs magyar átok, a széttört álmokat összeilleszti a technika.

3–3, jöhet a hosszabbítás, gondoljuk, de Lóránték nem kérnek belőle, sem az esetleges az újrajátszásból. A középkezdés után megszerezzük a labdát, Hidegkuti kiugratja Czibort, aki lövés helyett lekészít, és a kilences lő, gól, gól, gól! Nincs ennél szebb szó most a magyar nyelvben! Szepesi őrjöngve ünnepel, „4–3, 4–3!”, tizenegy német áll a falfehéren. Csupán néhány perc van hátra, az ellenfél játékosai megsemmisülve, szellemekként kóvályogják végig a maradék időt, a bíró lefújja a meccset, a futballisták könnyeznek, nevetnek, Grosics letérdel, mintha az akkoriban inkább tiltott, mint tűrt Istenéhez imádkozna. Pedig nem történt semmi különös: csak egy csoda a csodacsapattól.

„A videobíró a mieink mellett állt” – írja másnap a Népsport, amely teljes számát a világbajnokoknak szenteli. Hőseinket százezrek várják a pályaudvaron, még a tömegbe vegyült államvédelmisek is vidáman tapsolnak. Történelmi győzelem: a viharos, véres évtizedeket, századokat átélt magyar nép megmutatja, hogy van egy hely, egy szentély, ahol felveszi a versenyt a birodalmakkal, nagyhatalmakkal szemben is. „A gyepen mi uralkodunk” – mondja Puskás egy fröccsel kezében, senki sem szólja meg, s a fotó bejárja a világsajtót. Mindenki boldog, Rákosi majd megpukkad, de hiába irigykedik, a nép nem a diktátorért, a futballcsászárokért rajong. Persze egy siker sem édesítheti meg örök időkre az amúgy élhetetlen, kegyetlen rendszert.

1956, forradalom. Bár a legnagyobb csapatok hívják, Puskás végül hazatér a külföldi túráról, és Czibort, Kocsist is ráveszi erre. „Duplázzunk fiúk” – mondja, s 1958-ban ismét végigverjük a világot. A brazil–magyar minden idők talán legszínvonalasabb fináléja, hiába duplázik Pelé, Puskás mesterhármasával és Tichy bombájával 4–2-re legyőzzük a trónkövetelőt. „Puskásék zseniálisak, és ez a meggyötört, magára hagyott ország igazán megérdemli a sikert” – áll a brit The Guardian vezércikkében, és utólag is hálásak lehetünk ezekért a sorokért.

Az már nem is meglepő, hogy Puskás a világbajnokság után visszavonul a válogatottól, s ennek kapcsán őszinte, terjedelmes interjút ad a Népsportnak. „Először elleneztem a videobírót, micsoda marhaság, gondoltam, s aztán mi történt? Ha nincs, talán nem nyerünk Bernben. Ki tudja, lehet akkor minden másképp alakul…” – magyarázza, majd sokat sejtetően mosolyog.
Filmszakadás, ébredés.

A valóság: 1954. július 4., Bern, Wankdorf-stadion. Les, 3–2-es vereség, bűnbakképzés, tüntetések, máig kiheverhetetlen veszteség. Puskásék emigrálnak, futballunk pedig elindul
a lejtőn, s most a gödör mélyéről próbál kimászni valahogy.

2014 nyara, Brazília. A sokat és joggal kritizált FIFA-elnök, Sepp Blatter, felveti a videobíró ötletét. Elképzelése szerint az edzők kétszer kérhetnék ezt a segítséget. Csak egy kérdésem maradt: rábólintanának?