Beolvadás

A szlovákságba beolvadni egyáltalán nem számít már eseménynek a magyarlakta déli járásokban, s az, hogy a magyar fiatalok egymás közt nemegyszer szlovákul beszélnek, egyáltalán nem lep meg senkit a Felvidéken. Amire sokan számítottak az idősebb generációból, hogy az anyaország 1989 után emelkedő pályát fut be, az sajnos elmaradt. Bekövetkezett, amire a történész Popély Gyula figyelmeztetett még Csehszlovákia szétválása előtt, hogy a szlovákok ott folytatják az asszimilációt, ahol 1948-ban a „pax sovietica” magyarokra való kiterjesztése és a burzsoá nacionalizmus elleni harc abbahagyatta velük. A panel lakótelepek és az utca asszimiláló hatása mellett ott van a másik nagy „beolvasztó” tégely, az iskola. A szülők számolnak, mérlegelik az esélyeket, s könnyen úgy döntenek, hogy a gyerekek jövőjét „szlovákul” jobban körül lehet bástyázni. A demográfusok, mint Gyurgyik László, a szlovákiai népszámlálások adatai alapján riasztó képet vázolnak fel, Csonka Ákos pedig nemrég Zselíz és Ipolyság példáján mutatta be a beolvadás stációit.

A fiatalok nem akarják az elkeseredett emberek számát szaporítani. Ki tehet ezért szemrehányást? Az etnikai párt, az MKP és a 2009-ben felállt vegyes párt, a Most-Híd heves szócsatái csak eltakarják a lényeget, azt, hogy aki szlovák családba nősült vagy ment férjhez, annak a gyermekei többnyire szlovákká válnak. (Még a meciári időkben a Rákóczi Szövetség alelnökeként hallottam egy neves kisebbségi szakértőtől, hogy a legtöbb, amit tehetünk, az az asszisztálás a fájdalommentes beolvadáshoz.)
A nemzetiségváltás magyar-szlovák és magyar-cigány relációban, a természetes fogyás, a rejtett migráció (például a gazdagabb Csehország, s egyáltalán a még gazdagabb Nyugat felé) és a többségi társadalom kisebbségellenes politikája a trianoni logikának megfelelően mozog. Ahogy egy veretes erdélyi politikusunk kifejtette, „Trianon logikája: amit egy gyengétől elvesznek, oszd szét öt-hat másik gyenge között, és nyugodt lehetsz, hogy az eredmény tartós lesz, vagy legalábbis önerő nem fog változtatni rajta”. S hogy Duray Miklóst is idézzem, a határon túli magyarok fogyásával gyengül az a védőöv, amely a megmaradt, trianoni Magyarországot körülveszi, ők a kenyér héja.

Még a roma irányba zajló nemzetiségváltás is több ezerre tehető, amint ez jól megfigyelhető Kassa-vidéken vagy Eperjesen. A szórványokban a magyarság a szó szoros értelmében nyugdíjba vonul (az öregek aránya nagyobb náluk, mint a szlovákoknál), s megjelentek a „szórványosodó tömbterületek”. Léva a maga tízszázalékos magyarságával lassan szórványnak számít, s az 1910-ben még színmagyar Ipolyságon – a szlovák miniszterelnök-helyettes pozícióját is egy ideig betöltő Csáky Pál szülővárosában – 60 és Zselízen 41 százalékra esett vissza a magyarság aránya. Van, aki ószláv szógyökökért, van, aki harcos katolicizmusért rajong, aminek a szlovák katolikus egyház sokkal inkább megfelel, mint amit hitben és elkötelezettségben a magyar egyház képvisel. Ipolyság és Zselíz szlovák esperest kapott, és a Csallóközben is megnőtt a szlovák anyanyelvű papok ázsiója. Ma a magyarság központjának számító Dunaszerdahely 22 477 lakójából 4373 a szlovák, míg az 1910-es népszámlálás szinte mindenkit magyarnak talált. (Igaz, a majd ötezernyi lakosnak a fele zsidó volt. A holokauszt, majd 1945 után a magyarüldözések máig ható sebet ejtettek a felvidéki magyarságon.) A 110 ezer református mintegy tizede szlovák hívő, s a kilenc egyházmegyéből kettő szlovák. Ez is beolvasztási tünetként kezelhető, hiszen annak idején a kálvinista tót atyafiak aránya elenyésző volt.

A kisebbségi jogok érvényesítéséért a magyar külügy az elmúlt huszonöt év során nem sokat tett. Ahogy egy fideszes uniós képviselőnk azért óvatosan megjegyezte, ilyen téren az unióban amúgy sem lehettek volna vérmes reményeink. Azt is lesöpörték volna Brüsszelben az asztalról, ha az 1919 decemberében az utódállamok által elfogadott kisebbségvédelmi szerződésre hivatkozunk, amely vallási és tanügyi kérdésekben lehetővé tette a helyi kisebbségi önkormányzatok engedélyezését. Vagy ha megemlítettük volna, hogy Magyarország teljes autonómiát adott annak idején a horvátoknak, Ausztria a lengyeleknek (Galícia), de a cári birodalmon belül Finnország is rendelkezett területi autonómiával. Sőt: Erdélyben létezett egy Maros-Magyar autonóm tartomány a kommunista éra kezdetén. (Még a mintát adó sztálini nemzetiségpolitika alapján.) Ha vitás terület ékelődik a barátságba – mondták volna a brüsszeliták –, a megoldás rendszerint magától adódik. A vesztes tudomásul veszi a tényeket, és nem rendez tragédiát. A nap vidáman süt az asszimilánsra is.