Belső ellenség

Azt is mondhatta volna, hogy bár a muszlimok gyakran követnek el ostobaságokat, s vallási okokból naponta ötször is a földre vetik magukat, azért kíváncsiak Európa és Amerika vívmányaira. Amerikáéra például, ahonnan meglehetősen sok dzsihadistát toboroznak a közel-keleti harcokra.

Van, aki későn, férfikorba érvén veszi fel Mohamed vallását, mint például az a harmincéves afroamerikai hentes, aki egyik nő kollégáját lefejezte azért, mert nem viszonozta szerelmét. Ő egyelőre csak a börtönfalakon belül lesz az iszlám eltökélt harcosa. Nagy sajtónyilvánosságot kapó gyilkosoknak általában van valamilyen bogaruk, amely a vizsgálat és a per során velük együtt fejődik. Egy elítélt például jó hét évvel ezelőtt Rouen város börtönében megölte pedofil zárkatársát, s miután evett a tüdejéből, erkölcsi mániába esett, s arról filozofált, hogy a modern büntető rendszer az elkövetett vétkeket képtelen hatásosan megbüntetni. Egyre több az olyan szubkultúra, amelyben ősidőket idézően a másság gyűlölete dominál, hiszen viselkedésünket inkább a közösség, mintsem az öröklődés határozza meg.

Van olyan meghatározása is a szubkultúráknak, hogy olyan értékeket képviselnek, amelyek bűnözéshez vezetnek. S ideológiát teremtenek: a keresztre feszített szkinhed például azt jelképezi, hogy a munkásosztályhoz tartozó bőrfejűt a felsőbb osztályok elnyomják. Ez a fajta a felsőbbség elleni lázadás még veszélyesebbé válhat, ha bűnbandák szintjén vallási érzelmekkel ötvöződik. Az Egyesült Államok börtöneiben háromszázezer muszlim ül, többségük fekete vagy ahogy illik mondani, afroamerikai. S az a börtönfalak mögül is kiszivárog, hogy sokuk lelkesedik az Iszlám Államért, s a szabadulók közül van, aki beáll az ISIS szabadcsapataiba. (Hogy nehézfiúk mennyire vágynak ilyen véres tobzódásokra, azt a jugoszláv háborúban is tapasztalhattuk: a boszniai Banja Luka-i börtönből a háborúskodó felek kiengedték a maguk etnikumához tartozó gyilkosokat, hogy a piszkos munkát elvégezzék.)

Ilona Mercer egy a német Junge Freiheiben megjelent kolumnája szerint mindezt Amerika nem akarja látni. Dzsihadista veteránok térnek vissza hazájukba amerikai útlevéllel, s bár a törvényhozók döntése szerint a terroristák ellen hozott rendszabályok szerint kéne bánni velük, nem tartóztatják le őket. Az FBI-főnök, James Comey csak annyit ígér, „hogy különös figyelemmel viseltetnek” irántuk. (Mint a múlt évi bostoni maratonin elkövetett merénylet bizonyította, ez a „különös figyelem” könnyen ellankadhat.)

Közhely, hogy az amerikai állampolgár ragaszkodik hazájához. De mi a helyzet akkor, ha dzsihadista, akit az iszlám és a Nyugat több száz éves harca arról győzött meg, hogy csak azok a társadalmak tudják magukat sikeresen fenntartani, amelyek katonai sikereik révén Darwin szellemében szelektálódnak? Az ISIS pedig nagy katalizátor.

Barack Obama valószínűleg csupán a politikai bölcsesség okán beszél arról, hogy az Egyesült Államok sem most, sem a jövőben nem vezet háborút az iszlám világ ellen. „A mohamedánok célja, mint minden embernek a világon, hogy méltósággal élhessenek – mondta az amerikai elnök. – Ezért nem lehet különbség mi és ők között, csak mi vagyunk, hiszen milliónyi muzulmán amerikai él országunkban.”

Tévedett volna a filozófus Samuel P. Huntington? Az amerikai elnök szerint biztosan. Huntington szerint „a tulajdonképpeni probléma a Nyugat számára nem az iszlám fundamentalizmus”, hanem az, hogy „az iszlám maga egy olyan idegen civilizáció, amelynek hívői meg vannak győződve kulturális felsőbbrendűségükről s az erőfölény megszállottjai”.

Ezek a hiedelmek nem feltétlenül mozdítják elő az emberi nem boldogságát és hosszú távú fennmaradását egyre „szűkülő” bolygónkon.