Befejezett mondat

Miután Kis gömböc túlette magát és elszenderült, tele hassal, nagyokat szuszogva, aztán elhallgatva, tehát ebben a népmesei pillanatban történt, hogy a befejezetlen mondat öntudatára ébredt, s úgy döntött, bevégzi azt a munkát, amit ez a trehány disznógyomor abbahagyott. Arra gondolt, hogy már a csak a bebörtönzött, csalódott, balatoni magányba menekült Déry Tibor kedvéért is, felfalja ezt az egész rohadt világot.

Ezt az egész „rohadt világot”, írta a mondat, bár én nem szívesen idézem, mert ne ítélkezzünk, ne személyeskedjünk, ne legyünk alpáriak, de ő ezt a kifejezést használta, hogy rohadt, mert rátelepedett a melankólia, olyan krasznahorkais állapotba került, talán túl sokat olvasta a Sátántangót, vagy mit tudom én, lehet, hogy éppen onnan szabadult el, Krasznahorkai regényéből, s én csak tévedésből kevertem bele Déry felejthetetlen művét. Tény, hogy a kegyetlen mondat elindult, előbb csak a Dunántúlt falta fel, aztán egész Magyarországot, elemésztett mindent, fertelmet, árulást, cinizmust, csalódást, jókedvet, bőséget, reményt, masinisztát, bajnaistát, trafikost és ladikost, vesztest és győztest vegyesen. Nem válogatott, nem alkudozott, néha megállt, de aztán mindig tovább bővítette magát, és a nyelvészek, nyelvrendőrök, nyelvfasiszták, korrektorok és kommentelők csak siránkoztak, mert aztán tényleg, valóban szörnyű mondattá vált, értelmetlenné puffadt, tele jelzős szerkezetekkel, zárójelekkel, közbevetésekkel, logikai bukfencekkel, meg minden zagyvasággal, az írók zokogtak a legjobban, amikor meglátták, mert ez a posztmodern köldökvizsgálóknak ugyanolyan rettenetes volt, mint a magyar lelket sirató hazafias költőknek, de aztán elnyelte őket is, Esterházyt, Bodor Ádámot, Spirót, Csabai Lászlót, Krasznahorkait ugyanúgy, nem címkézett, megemésztette mind, s ettől csak egyre zagyvább lett, érthetetlenebb, és hiába átkozta az RTL Klub, az MTV, a Magyar Krónika, az Ufómagazin és az ÉS egyszerre, mindent magába szippantott, minket, mindannyiunkat, s közben nevetett, betűi kristálytisztán csilingeltek, nem törődve a képzavarral. Nem foglalkozott ilyesmivel, hogy képzavar, mélyszegénység, villalakók, antiszemitizmus és GMO, csak evett, zabált, tekergett tovább. Nem állt meg a határnál, felfalta egész Európát, kultúrástul, műemlékestül, felzabálta az összes fenn hordott állat, az ítélkezőket, fehéret, feketét, moszlimot, ateistát, keresztényt, meleget és frigidet, aztán elment Afrikába, befalatozta a szegénységet, a halálra szánt gyerekeket, az éhezéstől kérdőjellé soványodott testeket, megette ebolástul, gyémántostul, olajostul, aztán ment tovább Amerikába, és felfalta fent és lent, északot és delet és közepet, kommunistát, nacionalistát, föderalistát, nihilistát, vegyesen, mindent és mindenkit, aztán Kínát, Oroszországot, Ausztráliát és az Antarktiszt.
Még csak nem is böfögött utána.

Nem, mert szörnyű, lilára puffadt morfémaomlásként, szószörnyetegként is európai mondat, talpig úriember és píszí, mindenek előtt píszí maradt. És akkor, amikor jóllakott, és eltűnt minden, akkor eltűnődött, és cinkosan, boldogan mosolyogva vételezett egy pontot. Odatette a hasára, míg ott bent rimánkodott, szuszogott és méltatlankodott a világmindenség. Tessék, Tibor bácsi, befejeztem, motyogta, és felkacsintott az égre.