Baloldali populizmus és kísérleti labornépek

Szerző- és élettársával, Chantal Mouffe-fal évtizedekig azt vizsgálta, hogy miként lehetne egységbe kovácsolni őket, a kifosztó elitekkel szemben.

A Podemos-jelenséget vizsgálva többen írtak arról, hogy Pablo Iglesiasra az Essex-i Egyetemen két professzora – az argentin férfi és a belga élettársa – milyen nagy hatással volt. Az 1985-öben megjelent Hegemónia és szocialista stratégia című fő művüket előszeretettel olvasta a Sziriza és a Podemos pártvezetése. A hatalomban vagy annak közelében azonban mindkét párt másként viselkedett, mint amikor a programjuk szövegezésével voltak elfoglalva. Populizmusukkal a bevándorlóknak, és az őket szervező-irányító nagykutyáknak kedveztek.

Laclau és Mouffle nyelvi síkra terelték a marxizmust. A Mussolini börtönében senyvedő Antonio Gramsci tanítását követték, aki szerint a burzsoázia nem csak politikailag és gazdaságilag nyomta el a munkásosztályt, hanem a kulturális hegemóniájával is. A domináns osztályok érték- és normarendszere oly mértékben érvényesül a közbeszédben, hogy a rendszer kárvallottjai is magukévá teszik. Az irányadó médiát az elitek töltik meg tetszőleges tartalommal, és a saját értékrendszerük erőltetik rá a szegény (kulturálisan eltájolt) vagy a módosabb (s így reklám-kütyüket vásárló) hírfogyasztóknak. A hegemóniának kell tehát összekovácsolnia politikai közösséggé az embereket – így Laclau és Mouffe –, azt pedig a nyelv hozza létre. Ha változtatni akarunk a világon, akkor olyan nyelvezetet, retorikát, érvrendszert kell használni, amely meggyő­zően hat különböző embercsoportokra, és képes őket összekovácsolni.

Ezért érdekelt Chantal Mouffe Párizsban megjelent Egy baloldali populizmusért (Pour un populisme de gauche) című könyve, másrészt azért, mert ő a népszerű francia Engedetlen Franciaország párt elnökének Jean Luc-Mélanchon elvtársnak a kedvelt teoretikusa. Nos, kezdetben volt az Ige. Azaz volt Ernesto, akinek dedikálja e könyvét. Ő a mester, a nagy inspirátor, aki az volt neki, ami Sartre polgártárs Simone de Beauvoirnak vagy Heidegger Hannah Arendtnek. És kezdetben persze ott volt Dél-Amerika, a kontinens, ahol Laclau született, s amely teóriájuk kezdeti kísérleti telepe volt. Ám Európába importálni teóriájuk már olyan melléfogás, mint I. Ferenc pápa idehozása, aki láthatóan idegenül mozog a nemzetekkel szabdalt Európában. Kiindulópontjuk még elfogadható, hiszen Dél-Amerika valóban az európaiak, az őslakos indiánok és a feketék keveréke, amelyet a kereszténység egyesít. És csak egy fundamentalizmus fenyegeti őket: a protestáns evangélisták terjeszkedése.

Aztán tervkezdetnek ott a francia forradalom is. Ahogy Éric Zemmour írta októberben a Le Figaroban, ez ama nagy hivatkozható big bang, ez lenne egy „nép” keletkezésének ideje, a „kivételezettekkel” szemben. Chantal Mouffle – másokhoz hasonlóan – minden progresszista felkelés ősmintájának tekinti. Ő, de Laclau is jobban tette volna, ha olvasná Michelet történészt, esetleg Joseph de Maistre konzervatív filozófust: a francia nép kikristályosodása, illetve nemzetté forrása ugyanis századokat vett igénybe, és középkori királyok, a katolikus Egyház bábáskodott fölötte. A két legreakciósabb intézmény, amely volt valaha e földön, ugye?

Szintén Zemmour hívta fel a figyelmünk: mennyi mindent köszönhet Mouffle és Laclau a kitűnő Carl Schmittnek, aki annak idején a politika lényegét a „barát” és „ellenség” közti különbségtevésben jelölte meg, s amelyet Európa önjelölt okosai a tudatalattijukba küldenek, hogy ne zavarja humanista-feminista lelkük. Csakhogy: mivel a nagy német gondolkodó egy időben flörtölt a náci párttal a Hitler megválasztása utáni években, a bal-lelkeknek ciki hivatkozni rá. Íme, egy fertőtlenített Schmitt eszmefuttatás Mouffle fellengzős stílusában: „A konfliktusnak nem antagonizmussá kell nőnie (az ellenségek közötti harccá), hanem „agonizmussá” (ellenfelek közötti küzdelemmé).”

Populista időszakot élünk – állapítja meg a szerző, noha könyve párizsi megjelenésekor még híre-hamva sem volt a sárgamellényeseknek. Ez eddig rendben is volna, de ő nem hajlandó a populizmusban mást, csak a liberális globalizáció okozta egyenlőtlenségek elleni küzdelmet látni. Mouffle és párizsi, pesti csodálói az egyetemi berkekben, képtelenek a „népet” olyan entitásnak felfogni, amelynek közös történelme, hősei, erkölcse, és szokása van. Amelynek még lehet vallása, vagy ahhoz igazodó viselkedése, sajátos életmódja, „földje és halottai”, csak neki beszélő tája és szülőföldje. A szerző a népet laboratóriumi körülmények között állítaná elő, ahogy a multik gyakoroltatják ad-hoc alkalmazottjaikkal az összetartó tréningeken. Íme, egy a mouffle-i szakzsargonok közül: „A nép nem egy empirikus referencia, hanem egy diszkurzív politikai konstrukció.”

Az ilyen „baloldali populizmusokra” csapdahelyzetek várnak. Össze akarják adni a régi szocialisták osztálynépét az újdonsült társadalmi progresszizmussal (egyneműek házassága, béranyaság stb.), a politikai ökológiával, az antirasszizmussal. Mouffle úgy tesz, mintha nem tudná, amit a kiváló amerikai történész, Christopher Lasch írt hosszú évekkel ezelőtt: a feminizmus arra jó, hogy a multi cégvezetők leverjék vele a munkások férfias ellenállását.

Ami pedig a betessékelt bevándorlókat illeti, ők már nem pusztán a tőke tartalékos bérleszállító keretlegényei, hanem a harcias iszlám szamártövisei a klasszikus munkásosztály konyhakertjében. Ennek a csupán vöröset és barnát felismerő Mouffle színvakságnak további következményei is vannak. Ő, és európai labor-rajongói képtelenek felismerni, hogy a populizmus nem pusztán az összezáró, és megvetően viselkedő elitek elleni dicséretes küzdelem, hanem az európai népek visszhangzó kiáltása is egyben: élni akarnak nemzetként, kis- és nagyközösségként! Nem akarnak bemasírozni a liberális univerzalizmus emberjogi fundamentalista illetve iszlamista iker-torkába. Ez a két együttműködő ideológiai és pragmatikus malomkő összedarálná őket a valóságban is, nemcsak a médiában, ahol már évek óta gyakorolja e műveletet.

Vagy a szerző mégsem olyan színvak, amilyennek tűnik első látásra? Az a gyanúnk, hogy Laclau és Mouffle egy új trükköt talált ki arra, hogy lejárassa, tönkre tegye az igazi ellenségét, no nem a neoliberalizmus sivatagi dzsinnjét, nem a nemzetközi oligarchia alkalmi nyerészkedő csoportosulásait, hanem a jobboldali populizmust. Ez utóbbinak az európai parlamenti választásokon remélhető sikerei, a sárgamellényesekhez hasonló megmozdulásai Európa-szerte a mouffle-i „agóniát” agonizálássá változtatná.