Vélemény és vita
Baloldali hitszegés
Álláspont. A szó- és hitszegés, a politikai haszonlesés azonban, úgy tűnik, a baloldalon felülírja a nemzeti ügyet
Kilencévi vesszőfutás, két kapitális választási vereség, megannyi fiaskó, no meg a betelepítési kvóta ügyében „győzelemnek” hazudott népszavazás után végre lehet pezsgőt bontani a politika baloldali térfelén: a Momentum Mozgalomnak sikerült összegyűjtenie kétszázhatvanezer aláírást, hogy legyen a fővárosban népszavazás a 2024-es budapesti olimpiai pályázatról. Néhány hete még aggodalmas tudósítások jelentek meg itt-ott, milyen lassan halad az aláírásgyűjtés, összejön-e a százharmincnyolcezer szignó, aztán egyszer csak lelkes baloldali ellenzéki segítők siettek a „pártosodó” momentumosok segítségére, és mindent meg is tettek az aláírásgyűjtés sikeréért.
Ezt próbálják most a demokrácia sztaniolpapírjába becsomagolni.
Pedig ez a történet másról szól. Amikor még nem volt biztos a siker, a Párbeszéd például hatalmas tüntetést harangozott be májusra, éppen arra a napra, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjai érkeznek meg budapesti terepszemléjükre, ami jó alkalmat kínál arra, hogy a „végső csapást mérjék” a budapesti olimpia tervére. Nehogy eszébe jusson egyetlen NOB-küldöttnek is szeptemberben a perui Limában a Párizs–Los Angeles–Budapest trióból reánk voksolni.
A baloldal füttyösei most éppen ünnepelnek, lám, győzött a demokrácia, lesz népszavazás az olimpiáról. Persze jól szembeállítva az olimpiai rendezéssel az egészségügyet, az oktatást és a gyermekéhezést. Hiába no, egy csipetnyi demagógiáért soha nem kellett szomszédolniuk. A népszavazással egyébként a világon semmi baj nem lenne, csupán annak időzítésével. Ugyan miért a döntéshozatal véghajrájában rukkolt elő ezzel a párttá alakuló civil mozgalom? Miért nem a „feketeruhás” nővér akciójakor álltak elő hasonló ötlettel? Miért most álltak be a budapesti olimpia ügyéért korábban lelkesedő baloldali pártok a Momentum mögé? Kinek az érdekében jártak el az aláírásgyűjtők? Los Angeles vagy Párizs sikerén fáradoznak? Miért árulták el, mondták fel hitszegő módon az olimpiát korábban nemzeti ügyként kezelő baloldali pártok és politikusok azt a konszenzust, ami az olimpia kapcsán kialakult? A Fővárosi Közgyűlésben előbb 2008-ban, aztán 2015-ben egyetlen képviselő, az LMP-s Csárdi Antal volt, aki nemmel szavazott az olimpiai pályázatra.
„Én, az MSZP budapesti elnökeként is azért támogatom az ügyet, hogy ne utáljuk annyira egymást, hanem egy kicsit szeressük egymást. A sport össze kell, hogy kösse az embereket... Ez nem hiszem, hogy pártpolitikai kérdés lenne” – mondta akkor Kunhalmi Ágnes. „Nemcsak kell, hanem érdemes is küzdeni a 2024-es magyarországi olimpiáért” – ezt még Botka László jelentette ki, akit a szocialisták most a baloldal közös miniszterelnök-jelöltjének szánnak. Mikor csapták be, tévesztették meg ezek a politikusok választóikat: amikor lelkesedtek az olimpiáért vagy most, amikor a megfúrásán fáradoznak?
A szó- és hitszegés, a politikai haszonlesés azonban, úgy tűnik, a baloldalon felülírja a nemzeti ügyet. Ez sem újdonság náluk. Ha a pályázat elbukik, az persze az olimpiai rendezést felkaroló kormány kudarca lesz. A kormány, Budapest, végső soron az ország kudarca még az olimpiai pályázatra ráköltött milliárdok utáni szokásos balliberális aggódást is felülírja. Nem számít már az sem, hogy a magyar sportolók is megérdemelnék végre, hogy a saját hazájukban képviseljék a nemzeti színeket. (Ezt is baloldali politikus mondta korábban.) Már nem fontos az olimpikonokhoz fűződő kötődés, a szurkolás hatalmas közösségépítő ereje sem, amely képes az embereket összehozni, s amelynek csodálatos példáját élhette át Magyarország a tavalyi labdarúgó Európa-bajnokságon.
Felettébb különös, hogy a Momentum Mozgalom megjelenéséig senkinek nem volt fontos az aláírásgyűjtés szervezése az olimpiával kapcsolatos népszavazás kiírásáról. Az egyetértés oly elemi erejű volt, hogy 2015 júniusában az aláírásgyűjtés sikeréért most nagy erőfeszítéseket tevő Klubrádióban még az hangzott el: „Az Agenda 2020 a kicsi országoknak is lehetővé teszi, hogy relatíve olcsóbb olimpiát tervezzenek, mint a régi játékok, amelyeknél a tízmilliós metropoliszokon kívül senkinek nem volt esélye.”
Kilóg tehát nagyon is a lóláb.
Nem is lóláb ez már, hanem egy nagy szőrös baloldali politikai mamutláb. Ahogyan Szalay-Berzeviczy Attila, a Budapesti Olimpiáért Mozgalom alapítója fogalmazott egy interjúban: „Az ellenzéki pártok megjelenése a Momentum akciója mögött végképp politikai ügyet csinált a népszavazásból.” Amelyet egyébként a velünk versenyben lévő rivális városokban, Párizsban és Los Angelesben sem tartottak meg, nincs ennek hagyománya sem. Budapesten végképp nem indokolta ezt semmilyen aggály, a közvélemény-kutatások is elsöprő arányú társadalmi támogatottságot jeleztek.
A kandidálók versenyében Magyarország nem csupán benyújtott pályázatával, épülő sportlétesítményeivel, az olimpiai falu látványtervével, a már Rióban bemutatott prezentációjával, demokratikusan megválasztott kormánya és fővárosa eltökéltségével, a kapcsolódó fejlesztéseivel állt jól, a társadalom támogatása sem hibádzott. Márpedig ez a végső, limai döntésnél nagy súllyal esik latba.
A kormány ellenzéke vigyázó fúrópajzsait, füttyösei sípjait, torpedóit épp erre a célpontra irányította. Cserbenhagyva egy nemzeti ügyet.
Ezt próbálják most a demokrácia sztaniolpapírjába becsomagolni.
Pedig ez a történet másról szól. Amikor még nem volt biztos a siker, a Párbeszéd például hatalmas tüntetést harangozott be májusra, éppen arra a napra, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjai érkeznek meg budapesti terepszemléjükre, ami jó alkalmat kínál arra, hogy a „végső csapást mérjék” a budapesti olimpia tervére. Nehogy eszébe jusson egyetlen NOB-küldöttnek is szeptemberben a perui Limában a Párizs–Los Angeles–Budapest trióból reánk voksolni.
A baloldal füttyösei most éppen ünnepelnek, lám, győzött a demokrácia, lesz népszavazás az olimpiáról. Persze jól szembeállítva az olimpiai rendezéssel az egészségügyet, az oktatást és a gyermekéhezést. Hiába no, egy csipetnyi demagógiáért soha nem kellett szomszédolniuk. A népszavazással egyébként a világon semmi baj nem lenne, csupán annak időzítésével. Ugyan miért a döntéshozatal véghajrájában rukkolt elő ezzel a párttá alakuló civil mozgalom? Miért nem a „feketeruhás” nővér akciójakor álltak elő hasonló ötlettel? Miért most álltak be a budapesti olimpia ügyéért korábban lelkesedő baloldali pártok a Momentum mögé? Kinek az érdekében jártak el az aláírásgyűjtők? Los Angeles vagy Párizs sikerén fáradoznak? Miért árulták el, mondták fel hitszegő módon az olimpiát korábban nemzeti ügyként kezelő baloldali pártok és politikusok azt a konszenzust, ami az olimpia kapcsán kialakult? A Fővárosi Közgyűlésben előbb 2008-ban, aztán 2015-ben egyetlen képviselő, az LMP-s Csárdi Antal volt, aki nemmel szavazott az olimpiai pályázatra.
„Én, az MSZP budapesti elnökeként is azért támogatom az ügyet, hogy ne utáljuk annyira egymást, hanem egy kicsit szeressük egymást. A sport össze kell, hogy kösse az embereket... Ez nem hiszem, hogy pártpolitikai kérdés lenne” – mondta akkor Kunhalmi Ágnes. „Nemcsak kell, hanem érdemes is küzdeni a 2024-es magyarországi olimpiáért” – ezt még Botka László jelentette ki, akit a szocialisták most a baloldal közös miniszterelnök-jelöltjének szánnak. Mikor csapták be, tévesztették meg ezek a politikusok választóikat: amikor lelkesedtek az olimpiáért vagy most, amikor a megfúrásán fáradoznak?
A szó- és hitszegés, a politikai haszonlesés azonban, úgy tűnik, a baloldalon felülírja a nemzeti ügyet. Ez sem újdonság náluk. Ha a pályázat elbukik, az persze az olimpiai rendezést felkaroló kormány kudarca lesz. A kormány, Budapest, végső soron az ország kudarca még az olimpiai pályázatra ráköltött milliárdok utáni szokásos balliberális aggódást is felülírja. Nem számít már az sem, hogy a magyar sportolók is megérdemelnék végre, hogy a saját hazájukban képviseljék a nemzeti színeket. (Ezt is baloldali politikus mondta korábban.) Már nem fontos az olimpikonokhoz fűződő kötődés, a szurkolás hatalmas közösségépítő ereje sem, amely képes az embereket összehozni, s amelynek csodálatos példáját élhette át Magyarország a tavalyi labdarúgó Európa-bajnokságon.
Felettébb különös, hogy a Momentum Mozgalom megjelenéséig senkinek nem volt fontos az aláírásgyűjtés szervezése az olimpiával kapcsolatos népszavazás kiírásáról. Az egyetértés oly elemi erejű volt, hogy 2015 júniusában az aláírásgyűjtés sikeréért most nagy erőfeszítéseket tevő Klubrádióban még az hangzott el: „Az Agenda 2020 a kicsi országoknak is lehetővé teszi, hogy relatíve olcsóbb olimpiát tervezzenek, mint a régi játékok, amelyeknél a tízmilliós metropoliszokon kívül senkinek nem volt esélye.”
Kilóg tehát nagyon is a lóláb.
Nem is lóláb ez már, hanem egy nagy szőrös baloldali politikai mamutláb. Ahogyan Szalay-Berzeviczy Attila, a Budapesti Olimpiáért Mozgalom alapítója fogalmazott egy interjúban: „Az ellenzéki pártok megjelenése a Momentum akciója mögött végképp politikai ügyet csinált a népszavazásból.” Amelyet egyébként a velünk versenyben lévő rivális városokban, Párizsban és Los Angelesben sem tartottak meg, nincs ennek hagyománya sem. Budapesten végképp nem indokolta ezt semmilyen aggály, a közvélemény-kutatások is elsöprő arányú társadalmi támogatottságot jeleztek.
A kandidálók versenyében Magyarország nem csupán benyújtott pályázatával, épülő sportlétesítményeivel, az olimpiai falu látványtervével, a már Rióban bemutatott prezentációjával, demokratikusan megválasztott kormánya és fővárosa eltökéltségével, a kapcsolódó fejlesztéseivel állt jól, a társadalom támogatása sem hibádzott. Márpedig ez a végső, limai döntésnél nagy súllyal esik latba.
A kormány ellenzéke vigyázó fúrópajzsait, füttyösei sípjait, torpedóit épp erre a célpontra irányította. Cserbenhagyva egy nemzeti ügyet.