Balítéleteink

Az ötvenes évek Rákosi-korszakához hasonlította tegnap a Fővárosi Ítélőtábla bírói tanácsának elnöke azt a büntetőeljárást, amelyet a hazai nyomozóhatóságok és az első fokon eljáró bíróságok folytattak Somogyi Ábel ellen. A huszonhét éves fiatalembert a magyar kriminalisztikában eddig újdonságnak számító módon azért vette őrizetbe a rendőrség 2010 februárjában, mert állítólag tömegmészárlást tervezett azon a budapesti egyetemen, ahol ma is az egyik legkiemelkedőbb képességű joghallgatónak számít.
A nyomozók egyik csoporttársának bejelentése alapján fogták el Somogyit, a fiatal nő egy telefonbeszélgetésből és néhány blogbejegyzésből következtetett a készülő szörnyűségre.

A rendőrség a történet továbbszövésében szorgalmas partnernek bizonyult, a testület büszkén jelentette be, hogy elejét vették az iskolai tömegmészárlásnak. Az igyekezetbe gond nélkül belefért az is, hogy a fiatalember elfogásáról két jegyzőkönyv is készült, az egyik tanúsága szerint a pályaudvaron teperték le őt a kommandósok, a másikban az áll, hogy egy kerülettel odébb fogták le, épp akkor, amikor járókelőket fenyegetett engedéllyel tartott fegyverével. A hatóságok mindkét jegyzőkönyvet alaposnak, és hitelesnek ítélték, még a buzgó sajtómunkások kitartó firtatására sem látták okát eldönteni, hogy mégis, melyik történet a valódi. A két, egymással teljesen ellentétes dokumentum elkészülte, majd azok kitartó szerepeltetése a bizonyítékok között lényegesen érthetőbbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy a nyomozást a Nemzeti Nyomozó Irodánál (NNI) az a Gulyás Imre vezette, aki jelenleg a rendőrségi korrupciós botrány Vizoviczki Lászlóhoz hasonló emblematikus vádlottja. Gulyás neve számos, a Somogyi Ábelénél nagyobb kaliberű ügyben is felbukkan, mint aki szorgalmasan zsarolta azok érintettjeit, és akár a legbizarrabb módon is képes volt manipulálni az ügyek kimenetelét.

Somogyi ügyét ugyanakkor nemcsak a Gulyáshoz hasonló, egykor elképesztő befolyással bíró, lelkiismeretlen hivatalnokok vihették el szürreális irányba, hanem a rendőrség testületének számos esetben tapasztalható tehetetlensége is. A táblabíróságon tegnap Nehrer Péter bíró citálta a norvég tömeggyilkos, Andreas Breivik esetét is, amikor a nyomozóhatóságok munkáját értékelte, és megjegyezte: lehet, hogy a hazai döntéshozókat is megihlette a dráma, Magyarországnak is kellett egy hasonló rémtörténet, amit ráadásul sikertörténetként lehet aztán beállítani, Nehrer szerint azért idézi az ötvenes éveket Somogyi Ábel ügye, mert akkoriban volt szokás börtönbe vetni embereket azért, amit gondoltak vagy leírtak. Ma, a magyar demokráciában ez nem lehet szokás, sőt ez megengedhetetlen. Demokráciánk egyszer majd még inkább kiteljesedhet, ha nem lesznek koncepciós perek, és a Somogyi Ábel ügyéhez hasonló fiaskók után személyi és anyagi felelősséget kell vállalniuk azoknak, akik korábban foggal-körömmel akartak ügyként átszuszakolni egy nyilvánvaló ökörséget. Indokolt, hogy a hatóságok figyeljenek a fiatalemberre, mert tavaly aztán valóban elsült a fegyvere, de az egy másik ügy.

Somogyi ügye nagyon sokba került az államnak, és mivel a táblabíróság csak közveszéllyel fenyegetés vétsége miatt marasztalta el, igen komoly kártérítésre számíthat az államtól az előzetes letartóztatásban eltöltött több mint két év miatt. Gulyásék ámokfutását adófizetőkként már kicsengettük, Somogyi Ábel jogos igényét pedig majd ezután fogjuk. Tán tényleg lenne rá lehetőség, hogy a hasonló hatósági fiaskók elkövetői feleljenek szándékos károkozásért? Mert ez közös ügyünk.