Balaton és borivás

Jobban lesi, mint a napi politika botrányhíreit, s időjárási előjelzésekkel álmodik. Mintha lágy tömjénfüst lengne körül, ha tudomásomra hozzák, hogy holnap tavaszias idő lesz, ha viszont esőt s szelet jósolnak, úgy érzem, tél óta tartó erkölcsi hanyatlásom feltartóztathatatlan.

Ha tavaszodik, Keszthely elkezd éledezni. Ez az éledezés igazi belső átalakulás, vagy ahogy a főtéri templom egykori káplánja mondta nekem ide költözésünkkor, olyan ez a város, mintha fél évig Itáliában lenne, aztán fél év Szibéria következik. Végre kinyitott a parti bazársoron a Csaba borozó.

A tavaszi borivás gyönyörűsége azokban az egész télen át elmaradt beszélgetésekben rejlik, amelyeket most úgy bonyolítanak le a törzsvendégek, mintha snellpartikat játszanának egymással. Néhány fröccs után egyenes, határozott léptekkel távozni az erkölcsi feddhetetlenség benyomását kelti. Van, aki elsiratja a város hajdani NB II-es csapatát, s van, aki az áprilisi jeges szélben azokra a régi telekre gondol, amikor a befagyott tavon hokimeccset lehetett játszani. (Még vidéki bajnokságot is kiírtak!)

Aztán egy-két órára kisüt a nap, s újra jótékony derű vesz erőt az emberen. Kedvem lenne azt mondani az első befutó kiránduló hajó láttán, amit Sebők Zsigmond kedves figurája, Mackó úr mondott a máramarosi havasokból: „Olyan ez a Balaton, mint Fiuménél a tenger.” Mesebeli történelemkönyv a Mackó úré és Horkoló sógoré egy olyan országról, amelynek két tengere is volt, ott délen az Adria és itt középen a Balaton. Egyik barátom a Kossuthkiflit szidja, különösen a porförgetegből előkeveredő ómagyar figurát érzi gyalázatosnak. Rengeteg pénzt lehetett volna megtakarítani, ha nem törődnének ennyit épülésünkkel – jegyzem meg. Ki a fenének kell itt Kárpát-medence? – idézhetném írójának egy régebbi opusából.
Igaz, ami igaz, a filmsorozat hősei nem egy vidéki Kossuth-szobor nemes bronzszemével tekintgetnek a világra.

A szigetstrandon a délnyugati kabinsor védelmében a törzsvendégek úgy fürdenek a napfényben, mint a rozmárok. Egyikük könyvet hoz – Balatoni évtizedek –, s belekukkantok az elfeledett Bertha Bulcsu történeteibe. Jó negyven évvel ezelőtt írta, hogy „Keszthely mediterrán, szelíd fényekkel körülvett város. A Balaton fővárosa. Lakható, embernek való helység. Így is volt. De azóta nagyot fordult a világ. A jövő városa ma már Tapolca, a jövő fürdőhelye Fonyód.”

A trend azóta sem igen változott, de az az álmos kisvárosiasság, amely Keszthelyt jellemzi, kedves a szívemnek. (Itt még lehetne Krúdy Gyulát, Szindbád újabb kalandjait forgatni.) Csurka István, Rákosy Gergely meg Bertha Bulcsu nem egyszer panaszkodtak író-olvasó találkozó után arról, hogy bizony nem kapni balatoni halat a tó partján. Ez sem változott negyven éve.

Csak a sör és a bor illata keveredik a nő illatával, amely ugyanolyan édes és mámorító maradt. Halszag az nincs, egyáltalán nincs.

A sétahajó belsejét túlfűtötték, a hőség jótékonyan csapja meg a balatoni szél elől oda menekülő utast. A tó sötét, sárgászöld, smaragd színű. Háborogni fog a tó – mondta az ilyen színek láttán Sebők Zsigmond mesebeli történelemkönyvében a hajóskapitány Mackó úrnak. Mackó Muki született optimista volt, ezért csak annyit válaszolt: Hiszi a piszi, kapitányuram. Ő, mint amolyan máramarosi tekintetes úr, még abban a hitben élt, hogy a Kárpát-medence a megtalált édenkert.
Mért is háborogjon a tó?