Baklövés

A hétszázezer bunker országának kecskepásztorai nem rajzoltak fel középtávú projektterveket, csupán folytatták volna évezredes foglalkozásukat, amikor hirtelen mindenféle papirosokat kezdtek el kapni a Hatalomtól. A levelek – mint a tanítótól, a tanácselnöktől vagy a szomszéd kisfiától megtudták – arról szóltak, hogy mostantól csak engedéllyel lehet lelegeltetni a kopár dombok fűcsomóit, a kecske­sajt eladása arra adott papiros nélkül
illegális, vagy hogy ideje befizetni a mekegési adót. Volt olyan pásztor, aki fittyet hányt a levelekre, de hamarosan megbánta, amikor elvitték a kecskéit, és élethosszig fizethette a bírságot is mellé. A többség jobbnak látta engedelmeskedni, így hát megindult a menet a városok felé, ahol a Hatalom papjai, a Hivatalnokok székeltek.

Tőlük először is megtudhatták a jó pásztorok, hogy mindez az intézkedés az ő és nyájaik védelmét szolgálja: így nem rontják majd az üzletüket az engedély nélküliek a romlott sajtjaikkal, nem hajtják el a tolvajok a kecskéiket, idilli és csodálatos lesz minden. Mondjuk, mint az egész hacacáré előtt, gondolta magában megannyi atyafi, aztán fanyalogva csak kikérte az űrlapokat.

Pásztoraink igen hamar rájöttek, hogy maguktól biz’ sosem fogják eltalálni a Hivatalnok urak ízlését: a megfelelő margótávolságot, megszólítást, tárgymezőt, sorszámot, és ehhez még a falusi tanító is kevés. Amint így búslakodtak a meredek Dajti-hegy lábánál, egyszer csak furcsa emberek jelentek meg: leterítették pokrócaikat a fűbe, és írógépeket fektettek rá. Fürge ujjú Írástudók voltak, akik hamar megtalálták a piaci rést: ismerték az űrlapokat, a kulcs- és jelszavakat, s borsos díjazásért meg is írták a sok kecskebogyó-járulék alóli felmentést igénylő kérvényt meg a szarvegyenességi igazolást. Be is adták a pásztorok a papírokat, volt is nagy örvendezés: alig egy-egy kecske árából megúszták a nagy semmit. No de legalább legálisan, a törvénytisztelő emberek biztonságtudatával mehettek vissza legelőikre.

Csak éppen mire hazaértek a törvénytiszteletről, a síró asszonyok panaszolták, hogy tönkrement a sok eladatlan sajt, mert az átkozott szomszéd feketén árulta a sajátját; meg hogy végrehajtók helyett jól informált tolvajok vitték el a kecskéket, akik tudták, hogy a komplett környékbeli rendőrség messze onnan éppen egy rajtaütésen vesz részt a káposztailletékkel elmaradt kecskebűnözőkön. A megmaradt állatokat később a rendőrök vitték el bizonyítéknak (vagy csevapnak).

A történetnek nincs túl sok tanulsága – békaperspektívából ennyi látszott a demokratikus átalakulásból. Ahogy az unió legújabb agymenéséből, az egy hét múlva életbe lépő GDPR névre hallgató adatbiztonsági törvényből se látszik egyelőre semmi több. Az előírás a biztonságos adatkezelés módjait szögezi le, gyakorlatilag minden cégnek, amelyik valaha valamilyen adatot kezelt, s a lényeg: aki nem tartja be, azt akár tízmillió euróra is büntethetik. Mivel a kacifántos, csaknem százoldalas angol szövegre talán nem mindenkinek van ideje, ezért itt is megjelentek a drága képesítéseket vásárló, s e tandíjat az egyszerű webpásztorokból sokszorosan kisajtoló GDPR-tanácsadók és más szakemberek. Mindeközben az állítólag az átlagember védelmére kitalált törvény továbbra sem gátolja meg az internetes levélszemetek kézbesítőit, sem a belföldi nyaralást telefonon árulókat, sem a politikai agitátorokat kisstílű adatlopásaikban, kizárólag a törvénytisztelők megsarcolására alkalmas, amely vámot az említett bér-adószedők gyűjtik be a webjobbágyoktól.

S teszik mindezt úgy, hogy közben jobbra-balra repkednek a botrányok. Hackertámadásokról meg az adatainkat kiárusító óriási közösségi oldalakról, amelyek egy pipa beiktatásával kikerülik majd az új törvényt. No meg kormányokról, amelyek mindeközben, a nagy adatbiztonsági álszenteskedés közepette éppen a saját állampolgáraik ellen kémkednek nagy buzgalommal.