Négy fontos választást veszítettek el a kormánypártok 2014 óta (Veszprém, Tapolca parlamenti képviselői, Ózd, Salgótarján polgármesteri). Ezenkívül kilenc önkormányzati képviselői választáson a Fidesz–KDNP csak két körzetben nyert. A tizenegy fennmaradt helyen hat-öt arányban győzött a baloldali jelölt, illetve a Jobbik. (Lásd: Heti Válasz, 2016. március 3.) Tudós jobboldali szakértők és politikusok optimistán és nyugodtan nyilatkoznak a 2018-as választási esélyekről, ezt arra alapozzák, hogy a biztos pártválasztók körülbelül negyvennyolc-negyvenkilenc százaléka jelenleg a kormánypártokra szavazna a közvélemény-kutatások szerint.
Én viszont kissé aggódom. A szakértők ugyanis nem figyelnek egy nagyon valószínű, létező jelenségre.
Ehhez ismerni kell a magyar választási rendszer jellegzetességét. Nálunk – több más ország mellett – egyszerre van jelen a parlamenti választásokon az, hogy listára és az egyéni képviselőre is lehet szavazni. Így egy választónak két szavazata van, aki általában nem osztja meg szavazatait, vagyis ugyanarra a pártra és képviselőjére szavaz. Ennek eredménye, hogy a győztes párt „nagyot nyer”, hiszen megszerzi a listás és egyéni szavazatok többségét is. (Ennek alapján írják le a szakértők, hogy a negyvenkilenc százalék mellett ismét meglehet a kétharmados többség.) Ezért nyert fölényesen az MSZP–SZDSZ 1994-ben, de a Fidesz–KDNP is 2010-ben és 2014-ben.
A másik jellegzetesség, hogy vélhetően minden pártnak van listája a szimpatizánsairól, valószínű szavazóiról. Néhány éve az ellenzék felháborodottan tiltakozott az úgynevezett Kubatov-lista miatt. Erről soha nem derült ki, hogy van-e vagy nincs, de ha van egy pártnak ilyen listája, abban nincs semmi jogellenes. Ilyen listát kétféle módon lehet gyűjteni: részben az ajánlócédulát leadó választók adatai alapján, részben a különböző népszavazási kezdeményezések, aláírásgyűjtések után, amelyeket az egyes pártok támogatnak. S akkor még nem beszéltünk az MSZP-nek valószínűleg ma is rendelkezésére álló MSZMP-s tagnyilvántartásáról, a munkásőr- és tanácstag-nyilvántartásokról.
Hangsúlyozom, hogy az ilyen listák létét, felhasználását nem tartom jogellenesnek. Mire lehet felhasználni ezeket? Sok mindenre. Elsősorban a szimpatizánsok, a lehetséges szavazók biztatására, befolyásolására. Ezt valószínűleg mindenki tapasztalhatja, családunkat minden választás előtt barátságos, biztató hangon felhívja Orbán Viktor telefonhangja, és felkeresik Fidesz–KDNP-aktivisták.
Mindez soha nem fordult elő Tóbiás, Gyurcsány, Vona, sem az aktivistáik részéről – bár ezt nem hiányoltam.A tartózkodásuk oka nyilvánvalóan az, hogy az elmúlt huszonöt évben csak a jobboldalnak adtam le ajánlócédulát, és az ő kezdeményezéseiket támogattam. Ennélfogva a balliberális oldal és a szélsőjobb „listáin” sem én, sem a családtagjaink nem szerepelnek.
Átszavazás és hagyomány
S most visszatérhetünk ennek alapján az elmúlt két év választási eredményeire. Mondjuk valós a kormánypártok ötvenszázalékos támogatottsága, de ebből következik, hogy a jelenlegi ellenzék támogatottsága is nagyjából ötvenszázalékos. Ebből következik, hogy ha a balliberális oldal és a szélsőjobb az egyéni választókörben feloszthatja és kiválaszthatja a jelölteket – természetesen nem nyilvánosan –, ezután már csak az a feladat, hogy tagnyilvántartásaik alapján felkérjék szimpatizánsaik egy részét, hogy szavazzanak át a másik párt jelöltjeire.
Persze az eredményeket tekintve ez bizarr és nehéz feladatokat is jelent, például a volt munkásőrt arról kell győzködni, hogy jobbikos jelöltre szavazzon, vagy kemény szélsőjobbost rávenni arra, hogy volt MSZMP-tagra adja a voksát – de a hatalomvágy valószínűleg legyőzheti ezeket az apró fenntartásokat.
Ezt a valószínűséget ténybelileg alátámasztja az ellenzék által megnyert tizenegy választókerület eredménye, vagy az MSZP, vagy a Jobbik győzött – míg a másik ellenzéki párt kirívóan gyengén szerepelt. (Például Ózdon a Jobbik hatvannégy, az MSZP három százalékot ért el, Salgótarjánban az MSZP ötvenkét, a Jobbik hat százalékot, vagy Mezőtúron, az önkormányzati képviselő-választáson, amelyen a baloldal nem is indított jelöltet, a Jobbik ötvenöt százalékot kapott. „Szívességet” tett valószínűleg az MSZP Tapolcán, két önkormányzati választókerületben, ahol a két jobbikos jelölt ötvenhét és ötvenkét százalékot kapott a két baloldali jelölt tizenöt és nyolc százalékával szemben. Ezt a „szívességet” nagy valószínűséggel Budapest XIII. és IV. kerületében kapták vissza, ahol az MSZP-s jelölt hatvan és ötvenhat százalékával szemben a Jobbik kilenc és 8,9 százalékot szerzett. Jegyezzük meg, hogy mindegyik példában a kormánypárti jelölt nagyarányú vereséget szenvedett!) Ezeket az ellentéteket a közvélemény-kutatók előzetes mérései sehol nem támasztották alá.
Telefonos buzdítás
S ha mindez igaz, nem lehetséges, hogy a híveiket biztatják, hogy a közvélemény-kutatók kérdéseire esetleg ellentétes pártszimpátiát fejezzenek ki, ezzel passzivitásra csábítva a jobboldali szavazókat? (Nem jósoltak 2002-ben tízszázalékos jobboldali győzelmet, és a végeredmény vereség lett? Furcsaság volt 2002-ben az is, hogy tizenöt óráig alacsony volt a választási részvétel, majd hirtelen váratlanul megnőtt. Nem lehet, hogy ekkor hangzottak el a balliberális részvételre buzdító automata telefonhangok?) Természetesen mindez nem bizonyítható konkrétan, de nagyon javaslom a jobboldali szakértőknek, hogy figyelmesen tanulmányozzák a tizenegy vesztes választókerületben a balliberális oldal és a szélsőjobb szavazatmegoszlását.
S ha mindez esetleg igaz, mit eredményezhet ez 2018-ban? Ha a jelenlegi ellenzéki pártok arra biztatják szimpatizánsaikat – természetesen nem nyilvánosan –, hogy osszák meg szavazataikat, listán szavazzanak pártjaikra, de egyéniben az ajánlott ellenzéki jelöltre?
Ebben a pillanatban eltűnik a 2010-eshez és a 2014-eshez hasonlóan nagyarányú Fidesz–KDNP-győzelem esélye. Bár pártlistán valószínű a győzelem, az egyéni választókerületekben korántsem, sőt, ha a fenti valószínűség valós, inkább ellenzéki siker várható. (Hiszen a két nagy ellenzéki pártcsoport kiválasztott, kölcsönösen támogatott jelöltjei győzhetnek az egy kormánypárti jelölttel szemben.) Mindez azt eredményezheti, hogy a végeredmény sokkal szorosabb lehet, és nem kizárható az ellenzéki győzelem.
Bárcsak ne lenne igazam! Ne felejtsük el, hogy az 1998-as győzelem alapja volt, hogy Orbán Viktornak sikerült a felszalámizott jobboldali pártokat egyesítenie, „egy a tábor, egy a zászló” jelszóval. Most az ellenzék esetében teljesen más a tábor és a zászló, de régi gondolat, hogy „a cél szentesíti az eszközt”.
Kockázatvállalás
Mit lehet tenni ez ellen a jobboldalon? Kiindulhatunk abból, hogy ez az együttműködés nemcsak rendkívül bizarr, de talán jogellenes is. Felrémlik bennem mint jogászban a választójogi törvény alapelve a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlásról és az esélyegyenlőségről.
Természetesen a pártoknak lehetőségük van közös listát és közös jelölteket állítani, de akkor ezt nyíltan kell végrehajtani. Mert így ismét felrémlik bennem a Btk.-nak a választás rendje elleni bűncselekményi tényállása a választók megtévesztéséről – bár kizártnak tartom a magyar bírósági gyakorlatot ismerve, hogy ezért ellenzéki politikusokat elítéljenek.
Ezért a jobboldalnak az elkövetkező két évben a kiegyensúlyozott, jó politizálás mellett kiemelten kell figyelnie az egyéni választókerületekre és az egyéni jelöltekre.
Ennek során a jobboldali politika országosan ismert „nagy neveinek” is szükséges elindulni egyéni választókörzetben, esetleg helyben népszerű, elismert, jó polgármesterekkel együtt a parlamenti választásokon – vállalva egy-egy esetleges bukás kockázatát is.
Én viszont kissé aggódom. A szakértők ugyanis nem figyelnek egy nagyon valószínű, létező jelenségre.
Ehhez ismerni kell a magyar választási rendszer jellegzetességét. Nálunk – több más ország mellett – egyszerre van jelen a parlamenti választásokon az, hogy listára és az egyéni képviselőre is lehet szavazni. Így egy választónak két szavazata van, aki általában nem osztja meg szavazatait, vagyis ugyanarra a pártra és képviselőjére szavaz. Ennek eredménye, hogy a győztes párt „nagyot nyer”, hiszen megszerzi a listás és egyéni szavazatok többségét is. (Ennek alapján írják le a szakértők, hogy a negyvenkilenc százalék mellett ismét meglehet a kétharmados többség.) Ezért nyert fölényesen az MSZP–SZDSZ 1994-ben, de a Fidesz–KDNP is 2010-ben és 2014-ben.
A másik jellegzetesség, hogy vélhetően minden pártnak van listája a szimpatizánsairól, valószínű szavazóiról. Néhány éve az ellenzék felháborodottan tiltakozott az úgynevezett Kubatov-lista miatt. Erről soha nem derült ki, hogy van-e vagy nincs, de ha van egy pártnak ilyen listája, abban nincs semmi jogellenes. Ilyen listát kétféle módon lehet gyűjteni: részben az ajánlócédulát leadó választók adatai alapján, részben a különböző népszavazási kezdeményezések, aláírásgyűjtések után, amelyeket az egyes pártok támogatnak. S akkor még nem beszéltünk az MSZP-nek valószínűleg ma is rendelkezésére álló MSZMP-s tagnyilvántartásáról, a munkásőr- és tanácstag-nyilvántartásokról.
Hangsúlyozom, hogy az ilyen listák létét, felhasználását nem tartom jogellenesnek. Mire lehet felhasználni ezeket? Sok mindenre. Elsősorban a szimpatizánsok, a lehetséges szavazók biztatására, befolyásolására. Ezt valószínűleg mindenki tapasztalhatja, családunkat minden választás előtt barátságos, biztató hangon felhívja Orbán Viktor telefonhangja, és felkeresik Fidesz–KDNP-aktivisták.
Mindez soha nem fordult elő Tóbiás, Gyurcsány, Vona, sem az aktivistáik részéről – bár ezt nem hiányoltam.A tartózkodásuk oka nyilvánvalóan az, hogy az elmúlt huszonöt évben csak a jobboldalnak adtam le ajánlócédulát, és az ő kezdeményezéseiket támogattam. Ennélfogva a balliberális oldal és a szélsőjobb „listáin” sem én, sem a családtagjaink nem szerepelnek.
Átszavazás és hagyomány
S most visszatérhetünk ennek alapján az elmúlt két év választási eredményeire. Mondjuk valós a kormánypártok ötvenszázalékos támogatottsága, de ebből következik, hogy a jelenlegi ellenzék támogatottsága is nagyjából ötvenszázalékos. Ebből következik, hogy ha a balliberális oldal és a szélsőjobb az egyéni választókörben feloszthatja és kiválaszthatja a jelölteket – természetesen nem nyilvánosan –, ezután már csak az a feladat, hogy tagnyilvántartásaik alapján felkérjék szimpatizánsaik egy részét, hogy szavazzanak át a másik párt jelöltjeire.
Persze az eredményeket tekintve ez bizarr és nehéz feladatokat is jelent, például a volt munkásőrt arról kell győzködni, hogy jobbikos jelöltre szavazzon, vagy kemény szélsőjobbost rávenni arra, hogy volt MSZMP-tagra adja a voksát – de a hatalomvágy valószínűleg legyőzheti ezeket az apró fenntartásokat.
Ezt a valószínűséget ténybelileg alátámasztja az ellenzék által megnyert tizenegy választókerület eredménye, vagy az MSZP, vagy a Jobbik győzött – míg a másik ellenzéki párt kirívóan gyengén szerepelt. (Például Ózdon a Jobbik hatvannégy, az MSZP három százalékot ért el, Salgótarjánban az MSZP ötvenkét, a Jobbik hat százalékot, vagy Mezőtúron, az önkormányzati képviselő-választáson, amelyen a baloldal nem is indított jelöltet, a Jobbik ötvenöt százalékot kapott. „Szívességet” tett valószínűleg az MSZP Tapolcán, két önkormányzati választókerületben, ahol a két jobbikos jelölt ötvenhét és ötvenkét százalékot kapott a két baloldali jelölt tizenöt és nyolc százalékával szemben. Ezt a „szívességet” nagy valószínűséggel Budapest XIII. és IV. kerületében kapták vissza, ahol az MSZP-s jelölt hatvan és ötvenhat százalékával szemben a Jobbik kilenc és 8,9 százalékot szerzett. Jegyezzük meg, hogy mindegyik példában a kormánypárti jelölt nagyarányú vereséget szenvedett!) Ezeket az ellentéteket a közvélemény-kutatók előzetes mérései sehol nem támasztották alá.
Telefonos buzdítás
S ha mindez igaz, nem lehetséges, hogy a híveiket biztatják, hogy a közvélemény-kutatók kérdéseire esetleg ellentétes pártszimpátiát fejezzenek ki, ezzel passzivitásra csábítva a jobboldali szavazókat? (Nem jósoltak 2002-ben tízszázalékos jobboldali győzelmet, és a végeredmény vereség lett? Furcsaság volt 2002-ben az is, hogy tizenöt óráig alacsony volt a választási részvétel, majd hirtelen váratlanul megnőtt. Nem lehet, hogy ekkor hangzottak el a balliberális részvételre buzdító automata telefonhangok?) Természetesen mindez nem bizonyítható konkrétan, de nagyon javaslom a jobboldali szakértőknek, hogy figyelmesen tanulmányozzák a tizenegy vesztes választókerületben a balliberális oldal és a szélsőjobb szavazatmegoszlását.
S ha mindez esetleg igaz, mit eredményezhet ez 2018-ban? Ha a jelenlegi ellenzéki pártok arra biztatják szimpatizánsaikat – természetesen nem nyilvánosan –, hogy osszák meg szavazataikat, listán szavazzanak pártjaikra, de egyéniben az ajánlott ellenzéki jelöltre?
Ebben a pillanatban eltűnik a 2010-eshez és a 2014-eshez hasonlóan nagyarányú Fidesz–KDNP-győzelem esélye. Bár pártlistán valószínű a győzelem, az egyéni választókerületekben korántsem, sőt, ha a fenti valószínűség valós, inkább ellenzéki siker várható. (Hiszen a két nagy ellenzéki pártcsoport kiválasztott, kölcsönösen támogatott jelöltjei győzhetnek az egy kormánypárti jelölttel szemben.) Mindez azt eredményezheti, hogy a végeredmény sokkal szorosabb lehet, és nem kizárható az ellenzéki győzelem.
Bárcsak ne lenne igazam! Ne felejtsük el, hogy az 1998-as győzelem alapja volt, hogy Orbán Viktornak sikerült a felszalámizott jobboldali pártokat egyesítenie, „egy a tábor, egy a zászló” jelszóval. Most az ellenzék esetében teljesen más a tábor és a zászló, de régi gondolat, hogy „a cél szentesíti az eszközt”.
Kockázatvállalás
Mit lehet tenni ez ellen a jobboldalon? Kiindulhatunk abból, hogy ez az együttműködés nemcsak rendkívül bizarr, de talán jogellenes is. Felrémlik bennem mint jogászban a választójogi törvény alapelve a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlásról és az esélyegyenlőségről.
Természetesen a pártoknak lehetőségük van közös listát és közös jelölteket állítani, de akkor ezt nyíltan kell végrehajtani. Mert így ismét felrémlik bennem a Btk.-nak a választás rendje elleni bűncselekményi tényállása a választók megtévesztéséről – bár kizártnak tartom a magyar bírósági gyakorlatot ismerve, hogy ezért ellenzéki politikusokat elítéljenek.
Ezért a jobboldalnak az elkövetkező két évben a kiegyensúlyozott, jó politizálás mellett kiemelten kell figyelnie az egyéni választókerületekre és az egyéni jelöltekre.
Ennek során a jobboldali politika országosan ismert „nagy neveinek” is szükséges elindulni egyéni választókörzetben, esetleg helyben népszerű, elismert, jó polgármesterekkel együtt a parlamenti választásokon – vállalva egy-egy esetleges bukás kockázatát is.