Bábuk és bábosok

„Kedves Mama! Nagyon jól érzem magam Magyarországon, igazi csillag lettem! Bár az elején féltem ettől a munkától, kellemesen csalódtam. Úgy kezelnek, mint egy hírességet, többet szerepelek a tévében a miniszterelnöknél. Járok mindenfelé, tényleg, életem egyik legszebb időszaka ez. Az egyik helyen istenítenek, a másikon démonként kezelnek, képzeld, be is pereltek” – akár így is kezdhetné André Goodfriend képzeletbeli levelét. Az amerikai ügyvivő hős/démon lett Magyarországon, minden jót és minden rosszat beleképzelünk, hozzátársítunk, pedig „csak” egy diplomata – annál azért több, tehetik hozzá a titkosszolgálati szálat emlegetők. Diplomatának szerintem ügyes, jól kommunikál, gyakorlottan terel, konspirál, nehezen megfogható. Így vagy úgy, „mindössze” egy báb, vagy ha így finomabb: alkalmazott, egy ország, egy nagyhatalom egyik ujja, amely nem cirógatja, inkább piszkálja a magyar kormányt. A miértre éppen elég ellentétes magyarázatot olvasni mindenhol. A kulcsszó a korrupció.

A korrupció az emberi társadalom egyik legnehezebben leküzdhető, gyógyítható mételye. Mindenhol él, virágzik – a hírek szerint Skandináviában egészen jó a helyzet –, legális formáját lobbinak hívják – ami, bár az elfogadott „játék” része, nem kevéssé visszatetsző –, és majdnem mindenhol küzdenek ellene. A fertőzöttséget leginkább saját tapasztalataink alapján mérhetjük, abból, amit hallunk, látunk, vagy amit az innen-onnan manipulált, befolyásolt hírekből kiolvashatunk. Néhány hónapja a nagy többség számára még teljesen érdektelen témának tűnt az általános korrupció, itt élt velünk, de már hozzászoktunk. Olyan, mint a levegő meg a víz, létezik velünk együtt, a kormány küzd ellene, minden megy a maga útján. Aztán bedobták a követ a tükörsima tó közepébe – ne feledjük, a média a Napi Gazdaság cikke után kapta fel a témát –, és kitört a vihar. Tüntetések, Goodfriend sétája, Vida Ildikó NAV-elnök utazása, komikus találkozás, odamondogatások, aztán fenyegetőzés, és most a per. Ha nem a saját életünkről lenne szó, akár még szórakozhatnánk is az egészen. Így azért nehéz.

A korrupcióellenes világnap alkalmából – hogy mire jó, miben segít egy ilyen világnap, az rejtély – tegnap összegyűltek a magyar politikusok, a belügyminiszter, az igazságügyi államtitkár és persze Goodfriend, hogy együtt, egymás után beszéljenek arról: a korrupció rossz, küzdünk ellene. Mától (tegnaptól) meg még jobban. Ez így helyes. Az amerikai ügyvivő közben a nézőtéren üldögélt, mit tegyünk, szeret mindent megfigyelni. A Nagy (kis) testvér. Arra a kérdésre, hogy megjelenik-e a bíróság előtt, azt felelte, semmi sem lehetetlen.

Tényleg nem, tegnap Vida Ildikó rágalmazás miatt feljelentette őt, a Miniszterelnökségen pedig „becsületbeli ügynek” nevezték a történteket. A pert – ha elindul, elindulhat – csak üdvözölhetjük, utána, talán, tisztábban látunk.

Amíg a perre várunk – az idei év „slágere” Biszku Béláé volt, a következőé Goodfriendé lehet –, nézzünk néhány statisztikát. Magyarország az idén és tavaly is a negyvenhetedik helyen állt a Transparency International korruptsági listáján (az első a „legtisztább”), és ez akkor is iránymutató, ha vannak, akik ezt a szervezetet is korruptnak tartják. Mellőzve az állásfoglalást, két ország teljesítményét mindenképp meg kell említeni. A szeplőtlen/mocskos Egyesült Államok híveinek üzenném, hogy Amerika a tizenhetedik helyen áll, a bátor/alávaló Oroszországnak csupán a százharminchatodik hely jutott. Bár a mi negyvenhetedik helyünk sem fest túl jól – ami emlékeztet a labdarúgó-világranglistán elfoglalt helyezésünkre –, mégis, ha visszaugrunk néhány évet az időben, látni fogjuk, hogy a szervezet szerint nálunk minden változatlan. A korrupció szintjén. A negyvenhetedik helyen álltunk 2008-ban ugyanúgy, mint most, 2009-ben pedig a negyvenhatodikak voltunk. Csupán a 2007-es mutató, a harminckilencedik helyezés a kakukktojás.
Az ilyen listákat, csakúgy mint a fogadkozásokat, jobb a helyükön kezelni.