Babits és az appok

Tankönyvek helyett digitális tananyagból tanulnak a gyerekek, appokat javasolnak egymásnak és tanáraiknak – olvasom egyik hetilapunk legfrissebb számában. Az írásra blikkfangos(nak szánt) címe hívta fel a figyelmemet: Mindennapos appnevelés. Mi az ördög lehet ez? Appokat nevelnek ezekben az iskolákban gyerekek helyett? Vagy appokra nevelnek írás-olvasás, helyes gondolkodás, magatartás helyett? Az írásból kiderül, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, hanem arról, hogy egy mobilcég táblagépeket osztott ki az iskolákban, és a gépek kezelésére, az alkalmazások, azaz applikációk (ennek divatos rövidítése az app) használatára „nevelik” a diákokat. Ami nyilvánvalóan teljes félreértése a nevelés fogalmának és feladatának. Mert ahogy egy kisgyerek elsajátítja a különböző hétköznapi eszközök használatának módját – a kanáltól, villától a fogkefén és a cipzáron át a villanykapcsolóig, a porszívóig vagy a telefonig –, ezek mind gyakorlati, technikai ismeretek. A számítógép használata is ilyen: egy eszköz használatának az elsajátítása. Az iskola azonban – legalábbis az eredeti, hagyományos értelemben vett iskola – nem csak gyakorlati, technikai ismeretek átadásának a helye. Hanem a nevelésé is. Jó esetben a helyes, értelmes életre nevelésé. Aminek persze több eszköze és módja lehetséges. Akár még a számítógép is, bár a legfrissebb PISA-felmérés szerint harmincnégy OECD-ország közül a harmincadik helyen végeztek a magyar diákok az internetes szövegértést mérő teszten. Kiderült, hogy ahogy egyre intenzívebbé vált a számítógép-használat, úgy romlott a diákok matematikai és szövegértési teljesítménye, aminek az a magyarázata, hogy sok iskolában a tanárok az oktatás túl nagy részét bízzák a gépekre, de – az eredmények szerint – egy (jó) pedagógust nem lehet programokkal, „appokkal” helyettesíteni. Na most, ha egy tizenéves fiatal nem ért meg egy könyvben, füzetben, falitáblán olvasott vagy a tanártól hallott szöveget, az miért értene meg egy digitális applikációt? Ha a magyar diákoknak már a húsz százaléka funkcionális analfabéta, vagyis nem tanult meg jól írni-olvasni, rajtuk mit segít a legújabb digitális „okos” kütyü? Alighanem jó helyen kapiskált az OECD oktatási szakértője, amikor azt mondta: ahogy a tankönyv sem helyettesíti a (jó) tanárt, önmagukban a gépek sem jók semmire. Ezért nem értelmes és érdemes ráönteni a 21. századi technológiákat a korábbi korok oktatási módszereire.

Érdekes, hogy egy Európa peri-fériáján, az erdélyi Fogarasban dolgozó fiatal, magyar–latin szakos gimnáziumi tanár, bizonyos Babits Mihály több mint száz éve ezt írta a főgimnázium értesítőjébe: „Gondolkodni és beszélni: nem lehetne rövidebben és mégis teljesebben megjelölni egész középiskolai tanításunk célját.” Miért? Mert „az ember gondolkodó és beszélő lény, és egész élete gondolkodásból és beszédből áll”. Az ember szavakkal gondolkodik és szavakkal cselekszik. Rossz gondolatból nem eredhet jó szó, és rossz szóból jó cselekedet. Az egész, a középiskolában folyó beszéd- és értelemgyakorlat az élet tanulmánya, valójában „nevelődés, edződés az életre. Mint az ókorban: ma is egyetlen, legfőbb, leghasznosabb. S legélvezetesebb is.” Az akkor még a költői pályája elején álló pedagógus azt tanácsolta a diákjainak, hogy olvassanak minél több magyar költőt, ha magyarul akarnak gondolkodni és beszélni. És olvassák addig a Toldit, amíg minden szava az ifjú lelkének részévé válik, mert Arany művéből többet lehet tanulni magyarul, és magyarul gondolkodni, mint talán minden más könyvből együttvéve.

Vajon Babits tanár úr ma milyen appokat tanítana az említett mobilcég Hipersuli-programjában?