Aztán eljöttek a szavainkért

Magyarországon lábbal, mit lábbal, fehér fűzős bakancsok falanxával tiporják a véleményszabadságot, a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, minden szabadságot. Magyarország már nem szabad ország, fojtogató a klíma, az emberek nem mernek beszélni, az újságíró keze megdermed a klaviatúra felett, amikor felsejlik előtte Orbán Viktor baloldali sajtóból ismert, ördögire retusált fotója. Dehogy sejlik fel, kint van a falon. Mindenhol.

Ez az a kép Magyarországról, amelyet évek óta nyomatékosít a liberálisok európai parlamenti frakcióvezetője, a szenvedélyes szónok belga Guy Verhofstadt és harcostársai. Nekem itt Budapesten sosem sikerült meglátnom azt a valóságot, amit Verhofstadt úr meglátott Brüsszelből. Ötödik éve ismételgetem Bécstől Brüsszelig aggódó külföldieknek, hogy nem, itt nincs fasizmus, nem kérek nálatok menedékjogot. Olyan hatékony a nyugati média, hogy a Szimplakert közepén szórakozó németeket is győzködni kellett, hogy egy kicsit máshogy képzelitek el a fasizmust, ugye?

Szóval, mindezek fényében, kapaszkodjon meg az olvasó, vannak nyugat-európaiak, észak-európaiak, akik ideköltöznek Budapestre, mert úgy érzik, itt nagyobb a szólásszabadság, itt szabadabb a légkör, itt jobb élni. Őrület, ugye? Bőven van még hová fejlődnünk, de azért büszkén kihúzzuk magunkat, ha valaki azt mondja, a tietek egy normális ország.

Mit jelent az, hogy normális ország? Aki ezt mondja Magyarországra, valami olyasmire céloz, hogy nem vágtunk bele a náluk annyira kiválóan működő multikulturális társadalom című össznépi kísérletbe, és legtöbbünknek attól sincsenek apokaliptikus víziói, ha az óvodában a kisfiúk inkább autókkal, a kislányok meg babákkal játszanak. Bűnös gondolatok ezek. Ahogyan azt Orbán Viktor is többször egyértelműsítette: Magyarországon mi a tiszta beszédet szeretjük, nem igazán megy nekünk a politikai korrektség. Ez egyébként jellemzően így van egész Kelet-Közép-Európában, hogy ennek okát a szlovákokkal, lengyelekkel, szerbekkel valami folytán hasonló nemzeti karakterünkben, vagy egészen egyszerűen a szocializmus évtizedeiben véljük felfedezni, az már ízlés kérdése, az eredmény ugyanaz.

A fentiekben többször is leírtam, hogy normális. Jobb, ha tudja az olvasó, hogy Nyugaton jobb helyekre be sem engednének, egy országos napilap publicisztikai rovata helyett pedig jó eséllyel csak valamilyen alternatív weboldalon írhatnám ugyanezt. Az amerikai New Hampshire Egyetem idén kiadott nyelvi irányelvei szerint a „normális” olyan szó, amit lehetőleg kerülni kell. Az ő listájuk sem rövid, de még folytatta is nemrég a Wisconsin-Milwaukee Egyetem Befogadó Kiválóság Központjának „Csak szavak?” elnevezésű kampánya. A kezdeményezés szerint egy sor kifejezés, amelyet nap mint nap használunk, tulajdonképpen egyfajta mikroagresszió. Nem kellene azt mondani valakire, hogy béna (lame), mert az sértő és ignoráns az amputáltakra nézve, meg azt sem, hogy őrült (crazy), hiszen az pedig a mentális betegséggel küzdőket sérti. Csak gondolatkísérlet, de érdekelne, hogy vajon a központ szemfüles munkatársai csak a nyerítve röhögő amerikai egyetemistára szólnak-e rá, amikor azt mondja a társának, hogy „béna vagy, haver”, vagy küldtek-e tiltakozó levelet mondjuk Bogdan Aurescu román külügyminiszternek, amikor „autista lépésnek” nevezte a magyar „kerítésépítést”.

No de van még ott, ahonnan ez jött. Kerülendő például a „Légy férfi!” (Man up!) felszólítás is, mert azt sugallja, hogy „csak egyféleképpen lehet valaki férfi”. Ez fontos pont, több ugyanis puszta túlérzékenységnél. Természetesen ez az intelem, ahogy egy tucat másik is, alkalmas arra, hogy megszégyenítsenek, megalázzanak vele valakit, a sértő szándékot azonban nem a szavakon, hanem a beszélőn kell számon kérni. Az amerikai egyetem kampánya szép példája annak az évtizedek óta tartó, agresszív trendnek, amelynek lényege, hogy a sokszínűség és tolerancia jegyében kíméletlenül felszámoljon minden olyan értéket, amelyet „klasszikusan” férfiasnak vagy nőiesnek tartunk. Rohamléptekkel haladunk a férfias, kiégett nők és a nyavalygó férfiak társadalma felé, ahol mindkét nem egymást hibáztatja a saját nyomorúságáért.

Idén jelent meg Magyarországon is a Samba című francia film, amelyben a bevándorlókkal jótékonykodó, kiégett, az összeomlás szélén álló üzletasszony, Alice beleszeret a vidám, életerős szenegáli bevándorlóba, Sambába. A film szándéka szerint szívet melengető vígjáték, mások szerint nyilván bevándorláspárti propagandafilm. Mélyen el kellene gondolkodni azon, ami ebből a filmből kiderül. Szép dolog, hogy összejön a szerencsétlen asszony és az amúgy szimpatikus, integrálódni, letelepedni akaró Samba. Csak ha tovább gondoljuk, a valóság már dermesztőbb: vajon mindenki nyitott és szimpatikus aki Európába jön? Vajon mindenki integrálódni akar? A franciaországi, németországi, svédországi helyzet ezt mutatná talán nekünk? És csak hogy még egy kellemetlen kérdést feltegyek: amikor leesik végre, hogy nem mindenki Samba, akkor pontosan hogyan tud majd védekezni a mi ultratoleráns, politikailag korrekt, sokszínű és agresszióra képtelen európai társadalmunk? Nagyjából sehogy. Aki védekezni akar, azt a nyugati propagandagépezet megbélyegzi és reakciósnak nevezi, az emberek azonban ébredeznek. Újabban külföldön se nagyon kell már magyarázkodnom, mert nem kimenteni akarnak a pokolból, hanem gratulálnak.

Végül jöjjön a slusszpoén a már említett kampányból. Tudniillik, politikailag inkorrekt mikroagresszió, ha azt mondjuk, hogy politikailag korrekt. Jó reggelt!