Az utolsó ütés

Nehéz volt, akkor is, amikor Szöcske úgy nyitott be a körletbe, hogy Krisztián meghalt. Öreg katonám volt, előző nap szerelt, még ma is látom, ahogy ott áll a DAC platóján, nevet, mint körülötte mindenki, és disznóságokat kiabál nekünk a még hátralévő fél évre.  Vagy talán nem is úgy állt, hanem nekidőlt ott fent a korlátnak, és nem szólt semmit, csak komolyan bámult maga elé. Akárhogy is volt, ment haza a menyasszonyához és a kisfiához, zsebében karikagyűrűk voltak, amikor elsodorta a vonat. Elmentünk a temetésére, vittük a koszorúját, de bennünk maradt a bánat. Ha Várpalotán járok, mindig gondolok rá.

Halála a második ütés volt, Krisztián előtt néhány hónappal nem jött vissza a laktanyába I. Miklós sem. Csendes, mosolygós, aranyos gyerek, szerette az egész dandár. Autóbalesetben halt meg, barátja, surranótársa vezetett.

Ezeket csak azért írom, mert katona voltam még, amikor el akartam lopni egy ablaktörő kalapácsot. Eltávról mentünk vissza, többen voltunk és kicsit ittunk is. A busz valahol, mint rendesen, hosszabb időre megállt, a sofőr leszállt, és az utasok magukra maradtak. Ekkor vettük észre és egy darabig csak bámultuk. Lassan jöttünk rá, hogy mit is nézünk, arra már gyorsabban, hogy ez bizony kell nekünk, hogy mire, azt persze nem tudtuk, de valamire csak jó lesz. Ha meg nem, hát istenem, legalább csináltunk egy jó heccet. A Volánnak úgy sem számít, a buszok gyakran késnek, és fűtés sincs mindig. Amikor elvettem a kalapácsot, józanítóan megszólalt a riasztócsengő, vissza is nyomtam a helyére gyorsan. Csend lett, és ez a csend most elővett, és megmutatta nekem a fiút, aki egy ilyen kalapáccsal a kezében halt meg, hogy a többiek életét megmentse. Nem tudom, ki volt, de remélem, hogy ha majd ott fent találkozom vele, ő lesz az, aki bűneim egy részéért megbocsát, és én végre megölelhetem.