Az utolsó levél

Köszönöm a meghívást Szárszóra, de sajnos egy héten belül nem tudlak meglátogatni, olyan sok most a dolgom, tudod, az év vége előtti szokásos hajsza, van egy-két sürgős munkám, ráadásul belefogtam egy kisregénybe, Illés prófétáról. (Nem csak azért, mert ő az, akit Isten kitüntető szeretete jeléül tüzes szekéren ragad magához az égbe, s aki kilencszáz évvel később, a megdicsőülés hegyén Jézus színeváltozásakor – a törvényhozó Mózes társaságában – mint az egész ószövetségi prófécia fő képviselője jelenik meg. Én Illés példáján azt szeretném bemutatni, hogy még a legnagyobb, legnemesebb, Istennek legkedvesebb emberek sem mentesek a bűntől. Illés ugyanis – az általa joggal kárhoztatott királyhoz és királynéhoz hasonlóan – megszegi a Tízparancsolatot, amely így szól: Ne ölj! Isten azonban, látván őszinte bűnbánatát, megbocsát neki, megmenti a haláltól, elhívja és új feladatokat ad neki. Szóval igazi bibliai történet, amely a mai embereknek is szól!) Egyébként úgy tudom, Szép Szó-s barátaid, Ignotus, Fejtő és Remenyik ma vagy holnap autóval meglátogatnak Szárszón, s jó hírt visznek neked: januártól lektori állást kapsz a Pantheonnál, azt meg másoktól hallottam, hogy Cserépfalvi jövőre kiadja új kötetedet.

Így kedves barátom, nagyon remélem, hogy még karácsony előtt véget ér „szárszói remeteéleted”, bár nemigen lehet rossz sorod kedves nővéreidnél. Igaz, a Balaton nyáron sokkal szebb, mint ilyenkor, a ködös, fagyos télidőben, de hidd el, a fővárosi tumultus sem szívderítő. Különben is fel a fejjel, hiszen te írtad nekem legnagyobb versedben: „Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent.” Köszönöm, hogy elküldted legújabb versedet, bár úgy látom, ez még töredék. Nagyon megdöbbentett a kezdete: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot”… Mindig tudtam, hogy – mint Ady – te is egész életedben küzdöttél, nem Istennel, hanem az istenhiteddel, s úgy látom, meglehet rosszul, még nem találkoztál a feltámadott Jézussal, mint Saul a damaszkuszi úton. De hogy jövök én ahhoz, hogy ilyet írjak, hogy kételkedjek a hitedben, amikor már tizennyolc évesen megírtad: „Tudom, hogy nemcsak por vagyunk: Por és Istenpor vagyunk.”

Ez a kép „boldogult úrfikoromban” annyira megragadott és megragadt bennem, hogy áldott édesapám temetésén, a gyászszalagjára ezt a sorodat írattam… Ezért nem értem, miért írod ezt: „Négykézláb másztam. Álló Istenem / lenézett rám és nem emelt föl engem.” Hogyne emelne föl, amikor leküldte e világra egyszülött Fiát, hogy meghaljon miattunk, helyettünk és értünk, és ha hiszünk őbenne, el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen! Te ne tudnád, aki olyan jól ismered a Bibliát?

Jó, jó, nem akarok levelemben prédikálni, bocsáss meg, bár karácsonyra készülünk, különben sem érzek magamban ehhez tehetséget és erőt. Én csak azt szeretném, ha a szárszói átmeneti hajlékodban néha Istenhez fohászkodnál, és csendben várnád, figyelnéd a választ. Tudod, Isten akkor is válaszol, ha hallgat. Ahogy nagy szerelmed írta, higgyed és várd a csodát! És tudod, nemcsak az volt csoda, hogy a világot teremtő, fenntartó és bölcsen igazgató magasságos Isten Fia kétezer éve a Római Birodalom elmaradott, forrongó kis tartományának egyik poros városkájába, egy sötét, mocskos istállóba újszülöttként érkezett és jámbor barmok etetővályúja lett a bölcsője. A csoda az, hogy Istennek valamennyi ígérete őbenne lett igenné és ámenné miáltalunk, pontosabban a lelkünkben levő – ahogy írtad – Istenpor által. Ezért hát vesd ki elmédből a sötét gondolatokat és fordulj tiszta szívvel őfelé.

Kedves A., most csak ennyit tudok neked írni ebben a gyors, hevenyészett levélben, rohannom kell, vár a napi munka. Remélem, barátaid jó hírt hoznak rólad és tőled Szárszóról, s titokban azt remélem, talán egy újabb verssel is meglepsz, amely már örömről és reményről tanúskodik. Legközelebb megírom, mikor tudok levonatozni hozzád.

Szeretettel gondol rád mindig,
régi barátod, S.

P. S.: Nagyon kérlek, vigyázz, ha jön a vonat!