Az uniók végül összeérnek

Kínos, de kulcsfontosságú kérdés borzolja ismét az eurofil politikusok kedélyét: vajon az Európai Unió nemzeteket egybeolvasztó tégelye párhuzamba állítható-e a Szovjetunióval? Mennyi hasonlóság van abban, hogy rendszerszinten egy egyre inkább centralizált jogalkotó, illetve kulturális központból diktálnak autonóm közösségeknek? Hogy egy antidemokratikusan létrejött politikai hatalommal visszaélve mondják meg egyesek, hogy mi a jó és a rossz, vagy éppen kinek mit és hogyan kellene cselekednie?
Persze, maga a kérdés elsőre provokatívnak tűnhet, de ha a nemzeti értékeket és az egyén boldogulását vesszük górcső alá, igenis jogos a vizsgálódás. Leginkább azért, mert a történelmi hibákból tanulni lehet, a bűnöket pedig el kellene kerülni. Lett légyen annak oka jó vagy rossz szándékú.

Legutóbb Putyin tett egy kísérletet a párhuzam meghúzására. Konkrétan egy kötekedő újságíró kérdésére találta azt mondani, hogy ma már több, a tagországokra kötelező döntés születik Brüsszelben, mint a Szovjetunió idején Moszkvában. A sorok mögött olvasva persze dehonesztáló kijelentés ez, amelyben a Szovjetunió putyini értelmezésében rossz elemei kerültek rokoni kapcsolatba az unióban tapasztalható folyamatokkal, de arra elégséges volt, hogy a vitát újraindítsa.

Nyilván, ha az ideológiai hátteret és a rendszer működését nézzük, bőven akad olyan tényező, amely esetében sántít az összevetés. Hisz az unióban a liberális demokrácia az elvárt rendszer, a Szovjetunióban pedig a kommunista ideológián alapuló szocializmust erőszakolták rá a szövetségbe forrt szabad köztársaságokra. És persze az emberi egzisztencia is jóval nagyobb veszélyben volt az utóbbiban. De a hasonlat nem is erre, hanem sokkalta inkább a nemzeti szuverenitásra és az egyén boldogságára vonatkozik. Hisz az összevetés célja az, hogy rámutasson olyan folyamatokra, amelyek mind a szocializmusban, mind a liberális demokráciák kizárólagos erőltetésben megkeserítették egyes közösségek és az egyén életét. Ilyet pedig bőven találhatunk itt is, és ott is.

A nemzeti szuverenitás kérdése, amely nem csupán jogi aggály, azaz nem csak azt jelenti, hogy egy ország lakosaira vonatkozó jogszabályok nagy részét máshol fogalmazzák-e meg, hanem azt is, hogy egy mesterségesen létrehozott kulturális-szellemi erőtérben a nemzeti értékeket, a közösség által továbbörökített normákat elpusztíthatja-e egy kizárólagossá tett „sablonideológia”.

A Szovjetunió esetében történelmi tény, hogy ez történt. A liberális demokráciák uniójában pedig, amely ugyanúgy a nemzeti közösségek mint az eredendő rossz eltörléséhez jutott el, nagyon hasonlatos ideológiai
sablonosítás indult el az elmúlt évtizedekben, csak éppen a marxizmus helyett a liberalizmus, az internacionalizmus helyett pedig a kozmopolitizmus elvei szerint.

Tehát ha a nemzeti közösségek értékeinek követését nézzük, akkor az egyén számára mindkét rendszer ugyanolyan ellenségesen lépett és lép ma fel. Az előbbi a szabadságot korlátozó egyenlőség elve szerint, amíg az utóbbi, abszurd, de az egyéni szabadságjogok végtelen, korlátok nélkülivé tételével éri el ugyanazt. A két ideo­lógia, ha úgy tetszik, egy parabola két szélső pontja. A szabadság értelmezésének két szélsősége. A szélsőségek pedig, mint az lenni szokott, bizonyos esetekben összeérnek.

Ha leírjuk Arisztotelész örökbecsű morális képletét, miszerint minden erény középút, amelynek két szélsősége, egy hiánya és egy túlzása van, akkor jobban megérthetjük ezt a folyamatot. Az ókori filozófus azt mondja, hogy például a bátorság erény, azaz a középúton található; míg a hiánya a gyávaság, a túlzása pedig a vakmerőség. Ugyanígy értelmezve ma a szabadság fogalmát, a hiány megfelel a szolgaságnak, amely a Szovjetunióra, a túlzás pedig a szabadosságnak, amely az Európai Unióra jellemző.

Továbblépdelve az „arisztotelészi úton”, az egyén boldogságát is odabiggyeszthetjük az összehasonlítás végére. Hisz az ógörög filozófus nehezen vitatható állítása szerint minden politikai rendszer végső célja az, hogy a benne élő emberek jobbak, erényesebbek, illetve (és a két dolog szerinte összefügg) boldogabbak legyenek, akkor bizony a Szovjetunió és az EU párhuzama ismét csak összeér. Hisz az egyikben az egyenlőség, a másikban a szabadság lett volna a boldogság forrása, de egyik sem valósult meg. Mert egykor voltak „egyenlőbbek” is, ma pedig látszólag mindent megtehetünk ugyan, de a természetes közösségeink, a család, a nemzet vagy a vallási egybetartozás szellemi erőterében nem cselekedhetünk megbélyegzés, büntetés nélkül. Tehát mégsem vagyunk szabadok. Arra a kérdésre pedig, hogy az egyenlőség, vagy a szabadság illú­ziója boldogabbá tesz-e bárkit is, nyilván csak illuzórikus vagy egyértel­műen tagadó válasz adható.