Vélemény és vita
Az őrület határán
Az elmúlt hetek parlamenti üléseit nézve egyértelműen kimondhatjuk, hogy az ellenzéket végképp lekapcsolták a józan ész lélegeztetőgépéről
Emberi mivoltukból kifordulva, ordítozva, öklöt rázva, sípolva, toporzékolva mennek be az ország házába, mintha zárt osztályon lennének. Javasolnám nekik, ha esetleg a sárga mellény viselésén gondolkodtak volna, hogy ne tegyék, rögtön a sárga házzal kezdjék, mert igen nehéz őket épelméjűnek tekinteni a kirohanásaikat látva.
De nem szabad őket felmenteni a felelősség alól, noha pontosan ezt akarják. A jobboldal mondja azt rájuk, hogy megbolondult csürhe, míg a saját oldaluk lássa őket forradalmároknak, akiket elnyom ez a csúnya diktatúra, ezért nem mindennapi eszközökhöz kell folyamodniuk az életben maradásuk érdekében. Nos, ez utóbbi kijelentés igaz is. Tényleg a megmaradásukért küzdenek, csak nem abban az értelemben, ahogyan ők azt láttatni szeretnék.
Ugyanis semmi másról nincsen itt szó, mint arról, hogy továbbra sem akarnak dolgozni, nem akarják képviselni az emberek érdekeit, és nem akarnak önmagukat megújítva, felépíteni egy tisztességes ellenzéki formációt. Ők melegedni szeretnének, felvenni a fizetésüket és valahogyan be akarják biztosítani azt, hogy 2022-ben is indulhassanak újabb négyéves melegedési ciklus céljából. Ezért ellehetetlenítik az üléseket, botrányokat csinálnak a parlamentben és provokálják a kormányoldalt, hogy aztán jöhessen a jól ismert, „segítség, minket itt elnyomnak” frázis sipákolása.
Azzal kezdték, hogy minden felszólalásukban van valami személyeskedő bekezdés, hogy azzal menjen el az idő, hogy helyre rakja őket az aktuális levezető elnök, így elterelve a figyelmet arról, hogy valójában semmi érdemlegessel nem tudnak szolgálni a választóiknak. Majd Tordai Bence cöfögött egy jót felszólalás gyanánt. Aztán jött az ülés-ellehetetlenítési akció, amikor folyamatosan ugyanazt ismételgetve jelentkeztek felszólalásra az ellenzéki képviselők, hogy elnyújtsák hajnalig a tanácskozást, azt várva, mikor veszik már el tőlük a szót, hogy el tudják aztán mondani, hogy őket itt elhallgattatják a kormánypártiak. Még arra is figyeltek, hogy többségében női képviselők legyenek a „károsultak”, hogy hozzá tudják csapni a diktatúrázáshoz a szexista jelzőt is. Mert gender ide vagy oda, azért jó kijátszani az ilyen kártyákat, nem?
Az elhallgattatás vádja amúgy már csak azért is megmosolyogtató, mivel valljuk be, minél többet beszélnek ezek a hozzáértést és méltóságot hírből sem ismerő kontárok, annál inkább növekszik a kormánypártok támogatottsága. Tehát ha valakinek, hát inkább az ellenzéknek állna érdekében elhallgatni egy kicsit. Ezt ők is tudják, ezért provokálnak.
Legutóbb ezért érkeztek síppal, dobbal és nádi hegedűvel az ülésre, papírokat lóbálva, öklüket rázva, mindenkit sértegetve és magukból kikelve ordítozva és sípolva. Csak látnánk már azt a bizonyos félelmet a szemükben, amiről folyton beszélnek a felszólalásaikban Vadai Ágnessel az élen, mert akkor talán csönd lenne végre egy kicsit és a lényegi kérdésekkel is lehetne foglalkozni. Helyette az őrület szikráit véljük felfedezni a pillantásukban és komolyan felmerül bennünk a kérdés, hogy nem kapcsoltuk-e át a csatornát és a parlamenti közvetítés helyett, véletlenül nem a Száll a kakukk fészkére tombolós jelenetét nézzük.
Tartalom nincsen, hitelesség nincsen, hozzáértés nincsen, felelősségvállalás nincsen – így mi marad nekik? A botrány és a tetszelgés az áldozat szerepében, amivel aztán végig tudják haknizni a hazai és a világsajtót. Ha a munkára fele annyi időt fordítanának, mint a botrányaik megkomponálására, sokkal előrébb tartanának. Így azonban csak ugyanazokat a köröket róják újra és újra, az őrület határát súrolva.
Mi pedig a fejünket rázva figyeljük, hogy ezek az emberek rengeteg pénzt felmarkolva így viselkednek a munkahelyükön a szavazók kisebbik hányadának képviseletét imitálva. Álljunk meg egy percre és jusson eszünkbe: mi lenne, ha egy átlag munkavállaló ilyen magatartást engedne meg magának a munkahelyén, őrjöngene a munkatársaival, miközben semmi értékelhetőt nem produkál? Nemhogy nem dolgozhatna tovább, de azonnali hatállyal felmondanának neki. Így már csak egy kérdés marad: meddig engedik még az ellenzéknek ezt a pofátlan magatartást a választóik és mikor mutatnak már ajtót nekik?
De nem szabad őket felmenteni a felelősség alól, noha pontosan ezt akarják. A jobboldal mondja azt rájuk, hogy megbolondult csürhe, míg a saját oldaluk lássa őket forradalmároknak, akiket elnyom ez a csúnya diktatúra, ezért nem mindennapi eszközökhöz kell folyamodniuk az életben maradásuk érdekében. Nos, ez utóbbi kijelentés igaz is. Tényleg a megmaradásukért küzdenek, csak nem abban az értelemben, ahogyan ők azt láttatni szeretnék.
Ugyanis semmi másról nincsen itt szó, mint arról, hogy továbbra sem akarnak dolgozni, nem akarják képviselni az emberek érdekeit, és nem akarnak önmagukat megújítva, felépíteni egy tisztességes ellenzéki formációt. Ők melegedni szeretnének, felvenni a fizetésüket és valahogyan be akarják biztosítani azt, hogy 2022-ben is indulhassanak újabb négyéves melegedési ciklus céljából. Ezért ellehetetlenítik az üléseket, botrányokat csinálnak a parlamentben és provokálják a kormányoldalt, hogy aztán jöhessen a jól ismert, „segítség, minket itt elnyomnak” frázis sipákolása.
Azzal kezdték, hogy minden felszólalásukban van valami személyeskedő bekezdés, hogy azzal menjen el az idő, hogy helyre rakja őket az aktuális levezető elnök, így elterelve a figyelmet arról, hogy valójában semmi érdemlegessel nem tudnak szolgálni a választóiknak. Majd Tordai Bence cöfögött egy jót felszólalás gyanánt. Aztán jött az ülés-ellehetetlenítési akció, amikor folyamatosan ugyanazt ismételgetve jelentkeztek felszólalásra az ellenzéki képviselők, hogy elnyújtsák hajnalig a tanácskozást, azt várva, mikor veszik már el tőlük a szót, hogy el tudják aztán mondani, hogy őket itt elhallgattatják a kormánypártiak. Még arra is figyeltek, hogy többségében női képviselők legyenek a „károsultak”, hogy hozzá tudják csapni a diktatúrázáshoz a szexista jelzőt is. Mert gender ide vagy oda, azért jó kijátszani az ilyen kártyákat, nem?
Az elhallgattatás vádja amúgy már csak azért is megmosolyogtató, mivel valljuk be, minél többet beszélnek ezek a hozzáértést és méltóságot hírből sem ismerő kontárok, annál inkább növekszik a kormánypártok támogatottsága. Tehát ha valakinek, hát inkább az ellenzéknek állna érdekében elhallgatni egy kicsit. Ezt ők is tudják, ezért provokálnak.
Legutóbb ezért érkeztek síppal, dobbal és nádi hegedűvel az ülésre, papírokat lóbálva, öklüket rázva, mindenkit sértegetve és magukból kikelve ordítozva és sípolva. Csak látnánk már azt a bizonyos félelmet a szemükben, amiről folyton beszélnek a felszólalásaikban Vadai Ágnessel az élen, mert akkor talán csönd lenne végre egy kicsit és a lényegi kérdésekkel is lehetne foglalkozni. Helyette az őrület szikráit véljük felfedezni a pillantásukban és komolyan felmerül bennünk a kérdés, hogy nem kapcsoltuk-e át a csatornát és a parlamenti közvetítés helyett, véletlenül nem a Száll a kakukk fészkére tombolós jelenetét nézzük.
Tartalom nincsen, hitelesség nincsen, hozzáértés nincsen, felelősségvállalás nincsen – így mi marad nekik? A botrány és a tetszelgés az áldozat szerepében, amivel aztán végig tudják haknizni a hazai és a világsajtót. Ha a munkára fele annyi időt fordítanának, mint a botrányaik megkomponálására, sokkal előrébb tartanának. Így azonban csak ugyanazokat a köröket róják újra és újra, az őrület határát súrolva.
Mi pedig a fejünket rázva figyeljük, hogy ezek az emberek rengeteg pénzt felmarkolva így viselkednek a munkahelyükön a szavazók kisebbik hányadának képviseletét imitálva. Álljunk meg egy percre és jusson eszünkbe: mi lenne, ha egy átlag munkavállaló ilyen magatartást engedne meg magának a munkahelyén, őrjöngene a munkatársaival, miközben semmi értékelhetőt nem produkál? Nemhogy nem dolgozhatna tovább, de azonnali hatállyal felmondanának neki. Így már csak egy kérdés marad: meddig engedik még az ellenzéknek ezt a pofátlan magatartást a választóik és mikor mutatnak már ajtót nekik?