Az örök baloldal

Egy olyan érzületi és gondolati, örökös zendülésre kész irányzatnak nevezte, amely a meglévő viszonyokat azért borítja fel, mert jogtalannak tartja őket, s a testvériség gondolatát fordítja szembe a tulajdonnal. Amikor Éva font, Ádám a földet túrta, ki gondolt volna földesúrra? – kérdezte John Ball vándorprédikátor az 1381-es angol parasztfelkelés idején, s a parasztokat a bárók és jogtudorok legyilkolására biztatta. (Amikor elfogták, akasztásra, kibelezésre és felnégyelésre ítélték. A Dózsa-lázadás is hasonló kegyetlenséggel folyt mindkét oldal részéről.)

Nos, az orosz forradalomban ugyancsak ott volt a spontán terror: a fronton a katonatanácsok, vidéken a lázadó és kastélyokat égető muzsikok. A bolsevikok aztán 1917 októbere után megalkották a szervezett terror gépezetét úgymond a kizsákmányoló osztály megsemmisítésére, majd amikor az osztályharc jelszava önmagában nem volt elég hatalmuk megtartására, bevezették a nép ellensége fogalmát, amellyel a „forradalmi” igazságszolgáltatást a lakosság minden rétegére kiterjesztették. A rettegett 58. paragrafus alapján vitték az embereket a kivégzőhelyekre és a Gulagra, s valószínűleg ez a tudatos terror mentette meg a népbiztosokat, hogy úgy ne járjanak, mint az angol prédikátor. A sztálinizmus lényegéhez tartozott, hogy ne csak a bűnösöket végezzék ki, hanem az ártatlanokat is, mert az még nagyobb hatást gyakorol az emberi lélekre. (Bertolt Brecht, a Bicska Maxi szerzője az amerikai emigrációban ezzel kapcsolatban ki is mondta: minél ártatlanabb valaki, annál bűnösebb.)

S Thorsten Hinz az AfD-hez közel álló Junge Freihetben sem véletlenül ír arról, hogy a Szovjetunió szétesése után az örök baloldal képviselői köztünk maradtak. Képletesen ők lettek a globális (régiesen: plutokrata) hatalmi csoportok klakkőrei, „bértapsolói”. A klakk a Napóleon utáni restauráció Párizsában született meg: ez volt a tapsolás intézménye, amely a színielőadások s az operák sikerét harsány éljenzéssel biztosította. Jókai Mór Egy magyar nábobjában is szerepel egy ilyen figura, Monsieur Orignon, a tapsokkal és füttyökkel kereskedő, nagy tekintélyű férfiú, akitől írók és művészek sorsa függött. (Az igazi klakkőrök jelentéktelen utódai ma a tévék bérröhögői.) A kései kapitalizmusnak „Da Capót”, „ismétlést” kiáltó örök baloldal hivatásos tapsolóinak köszönhető Hinz szerint a mindent elborító új barbárság, amely a családok szétesésével és a nagyvárosi nomádok megjelenésével végzetesebb lehet, mint a tényleges, állami terror. New Yorkban például arra készülnek, hogy a metrók feliratait a harmadik, a szabadon választható nem grammatikája szerint írják át, német földön szaporodnak a genderjogú óvodák, Szent Márton ünnepét, hogy ne sértse a mohamedánokat, a fény ünnepére akarják átkeresztelni, s Bécsben a jelenleg divatos nevek listáján a Mohamed név már bekerült az első tíz leggyakoribb „keresztnév” közé. S a „végítélet-politikához”, mint Bernd Höcke írja a Böse Gutmenschen (Komisz jó emberek) című könyvében, hozzátartozik, hogy lakótelepeken, bérházakban a migránssimogató jó ember gondosan figyelje a többieket, a polkorrektség jegyében adatokat gyűjtsön, pletykáljon és feljelentsen, s aki a hivatalos vonaltól eltérő nézeteket hangoztat, azt kiközösítse, sőt, lenácizza. (Ilyen jó emberek nálunk is voltak az ötvenes években, főképp a házmesterek körében.) S a Gutmensch örömtüzeket fog gyújtani, hogy a plutokrata terror sose érjen véget.