Az internet és a seregélyek

Egy párás, esős májusi napon az jutott Vidéki Lajos eszébe, hogy az internet meg olyan, mint a seregélyek. Nem, nem ment el teljesen még az esze, csak Herman Ottónak a madarak hasznáról és kárárról írott kitűnő könyve után arra gondolt, hogy a seregély is hajt hasznot bizonyos rovarok, kártevők pusztításával, de még inkább óriási károkat tud okozni, pláne, ha tömegesen jelenik meg a célterületen.

A célterület pedig leginkább egy-egy szőlőparcella szokott lenni, mondjuk a Balatonnál, mert nyáron a seregélyek is nyaralni szoktak. De ezzel le is kanyarodtunk kissé a főcsapásról, ami arról szólna, hogy a huszadik század végének nagy találmánya, az internet a sok előnye mellett bizony rettenetes dolgokat is hozott magával az ember számára. És Vidéki Lajos itt nem is csak a műtrágyából készített bombák receptjére vagy a különféle terroristaszervezetek tagtoborzásaira gondolt, de még a web sötét oldalán meglapuló pedofilokra és más perverzekre sem. Vidéki Lajos, aki éppen egy tizenéves leánykát nevelgetett, tanítgatott minden szépre és jóra, azzal a szomorú ténnyel szembesült, miszerint az ő kislányát lassan jobban érdekli a barátnőcskék csetprogramon érkező csacsogása, véleménye, mint a tisztességben megőszült és sokat látott atyjáé.

Hajdani pedagógiai tanulmá­nyai­­ból emlékezett még a kiskamaszkor ama sajátosságára, hogy a kortárs csoport véleménye ilyenkor kezd fontosabb lenni, mint a szülői ház vagy a valóság. Ez tehát valami gyermekes lázadás a felnőttek, valljuk be, nem éppen makulátlan világa ellen, nincs és nem is volt eddig különösebb baj vele. Most pedig van. Mégpedig leginkább az, hogy ez a kortárs csoport – baráti társaságok és egész iskolai osztályok okostelefonjaik, tabletjeik révén – mintha valamiféle különös révületbe esett volna.

Vidéki Lajos rémülten látja reggelente az iskola folyosóján a telójukat babráló, egymásnak a képernyőket mutogató ifjúságot. Mert a közösségi média begyűrűzött már ide is, kialakult az a bizonyos függőség, átalakulóban van a gyermeki tudat. Ami nyitott volt mindig is az eléje táruló világra, most egy kis felületen megjelenő, illékony tartalmakra koncentrál. Haszontalan ostobaságokat készít, néz és üzen sorstársainak, akiktől cserébe szeretetet, megbecsülést, elismerést vár. Ami jobb esetben lájkok, dicsérő kommentek formájában meg is érkezik, de inkább nem. A diszlájkok, beszólások pedig egészen az öngyilkosságig kergethetik ezeket a gyönge kis lelkeket.

Erre a nagyokosok azt mondják, hogy persze, persze, de ugyanakkor ott a sok mérhetetlen előny, például
az információ megszerzésének elképesztő gyorsasága. De mindez nem hatotta meg Vidéki Lajost, a régi vágású férfiút. Mert még jól emlékezett azokra a délutánokra és estékre, amelyeket az OSZK-ban vagy a Szabó Ervin gazdagon díszített kis olvasójában töltött el. Ahol az információ megszerzése nem néhány kattintás volt csupán, hanem komoly és érdekes munka. A jegyzeteléssel pedig jórészt meg is történt a tanulás, elég volt a kollokvium előtt még egyszer átnézni a papírosokat.

Vidéki Lajos aztán jól emlékezett arra is, midőn a kilencvenes évek végén ifjú, a tévés munka mellett diplomaszerzéssel is próbálkozó kollégái már az internetről töltögették le és vágták apróra szét a kinyomtatott puskákat. Hogy azokkal majd valamiképpen csak meglesz a vizsga, mert a tanulásra már nem maradt idő, sem kedv.

A lejtőn pedig nem volt megállás, néhányan eljutottak egészen odáig, hogy a diplomamunkájukat is az interneten találták meg. Vagy íratták meg erre vállalkozó, magukat a weben hirdető páriákkal. Ilyenkor jutott eszébe Vidéki Lajosnak a régi idők iskolája, az egyetemi oktatók kiváló embersége, magas szakmai­sága. Akik állítólag azzal vannak elfoglalva manapság, hogy plá­giumvadász programokkal fésülik át tanítványaik írásban leadott munkáit.

Hát ez is az internet átka, bólogatott Vidéki Lajos, és itt nyomban meg is fogadta, hogy elveszi kicsi lányától a Jézuska hozta tabletet, és a nagyobbiktól rá maradt okostelefonját. És tudta, hogy lesz nagy sírás-rívás, de azt is, hogy ezzel Annával csak jót tesz majd.