Az idősek öröksége

Az antik Athén sokáig talán legtekintélyesebb és legbefolyásosabb testülete a vének tanácsaként ismert Areioszpagosz volt, amelynek tagjai „nyugalmazott” főhivatalnokok (arkhónok) voltak, akiknek a bíráskodás, a közélet és a törvények felügyelete, a tisztségviselők ellenőrzése volt a feladatuk. A régi görögök még tudták, hogy az öregek olyan tudással és hatalommal (hiszen, mint az angol Francis Bacon írta: a tudás hatalom) rendelkeznek, ami a városállam rendes működéséhez és kiegyensúlyozott fejlődéséhez elengedhetetlen. Nem véletlenül hivatkozott fél éve Orbán Viktor miniszterelnök az Idősek Tanácsa újjáalakuló ülésén a régi görögökre, illetve makedónokra, hogy „használjuk az idősek meglévő élettapasztalatát, rutinját és bölcsességét arra, hogy beépíthessük azt a sok-sok év alatt fölhalmozott tudást és tapasztalatot a mostani fontos kormányzati döntésekbe”.

Persze nemcsak a régi görögök gondolkodtak az időskor értékéről, hanem például a legnagyobb kínai filozófus, Konfuciusz is, aki azt tanította: „Amikor tizenöt éves voltam, a tanulás foglalt el, amikor harminc, már szilárdan álltam, amikor negyven, nem tévelyegtem többé, amikor ötven, megértettem az Ég parancsát, amikor hatvan, a fülem kifinomodott, és amikor hetven lettem, már követhettem a szívem kívánságát, mégsem hágtam át semmilyen előírást”. Vagyis az élettapasztalat, a „meglett” kor szükséges, ha nem is mindig elégséges feltétele a bölcs és erényes életnek.

Montaigne azt tartotta a legfigyelemreméltóbbnak a nagy görög bölcsről, Szókratészról megírni, hogy aggkorában is időt talált rá, hogy táncolni és muzsikálni tanuljon, és ezt nem tartotta időfecsérlésnek. Sőt, azt sem tagadta meg, hogy együtt játsszon a gyerekekkel vagy vesszőparipán futkosson velük, és szépen csinálta.

Az idősek és a fiatalabbak együttélése, a szokások, a normák, a tapasztalatok átadása egészen a 20. századig többé-kevésbé zökkenőmentesen folyt, elsősorban a többgenerációs családoknak köszönhetően. Valami azonban nagyon elromlott az utóbbi évtizedekben. Konrad Lorenz Nobel-díjas biológus, etológus „a civilizált emberiség nyolc halálos bűne” egyikének már negyven éve azt nevezte, hogy a fiatalabb generáció mentalitás, viselkedés és szokás dolgában olyan élesen igyekszik elhatárolni magát a szülők generációjától, amennyire csak lehet, kulturális értelemben nem képes megérteni az idősebb nemzedéket, nem akar, nem is tud azonosulni vele, sőt idegenként kezeli, és ezzel olyan óriási tudás- és bölcsességkincset dob ki az ablakon, ami pedig a normális társadalmi együttélésnek alapvető részét képezi. Az idősebbek ellen bizarr és otromba módon lázadó 1968-as radikális fiatalok egyik legkirívóbb példájaként említi a derék osztrák etológus azt, hogy a jól szituált kommunista Cohn-Bendit vezetésével a kommunista diákok hogyan szidalmazták Herbert Marcuse (különben baloldali) szociológus professzort, olyan agyalágyult vádakkal illetve őt, hogy a CIA bérence. A támadást azonban nem az motiválta, hogy ő egy másik politikai irányzathoz, hanem hogy másik generációhoz tartozott.

Azoknak a zavaroknak, amelyek a generációk közötti gyűlölethez és háborúsághoz vezetnek, Lorenz szerint az az elsődleges oka, hogy az áthagyományozott kulturális javak alkalmazásához szükséges változtatások generációról generációra egyre nagyobbak. A mai kultúrának a technológia által kikényszerített, egyre gyorsuló fejlődési üteme azzal jár, hogy az előző generáció tradicionális javaiból a kritikus ifjúság egyre nagyobb részt ósdinak, fölöslegesnek és elvetendőnek tekint. Korunk talán legnagyobb hatású jövőkutatója, Alvin Toffler szerint a planetáris hatalomváltás egyik fő jellemzője, hogy a világ gyorsakra és lassúkra oszlik, s ha valaki – egyén, család, csoport, gazdasági szervezet, település, nép, ország stb. – nem képes kapcsolódni a mai szupergyors információs globális gazdasági hálózatra, akkor a jövőből zárja ki magát. Ezt aligha lehet vitatni, ám az ellentmondás ott van, hogy a gyorsuló idő szorításában nem lehet gondolkodni és beszélgetni, nem lehet másokra odafigyelni, megérteni, így valódi, tartalmas kapcsolatokat létesíteni és fenntartani, azaz társas lényként élni. Nem nehéz belátni, hogy ha egy közösségben valódi kapcsolatra, kölcsönös együttműködésre képtelen, egymástól elszigetelten élő, önző egyedek kerülnek többségbe, az a közösség egyre kevésbé tud alkalmazkodni a gyorsan változó környezethez, következésképpen nem tud fennmaradni. Ha egy társadalomban elakad, netán megszakad a kommunikáció és vele együtt a tudás, a kulturális és erkölcsi értékek, szokások, tradíciók generációk közötti – oktatás, nevelés útján történő – átadásának folyamata, az társadalmi zavarokhoz, dezintegrációhoz, egyre súlyosabb konfliktusokhoz vezet.

Ezért fontos kezdeményezés az Európai Unió részéről, hogy néhány éve meghirdette a generációk közötti szolidaritás napját, amelyet minden év április 29-én tartanak meg a közösség országaiban, így hazánkban is. A cél az, hogy ezáltal is elősegítsék a fiatalok és az idősebb nemzedékek közötti megértést, ismeret- és tapasztalatcserét, és hosszú távon megerősítsék a családi kötelékeket, ezzel a gyermekvállalást és az idősebb generációk aktivitását is ösztönözhetik. Ez a cél egybevág a magyar kormány felfogásával, hogy egy egészséges társadalomban a generációk nem szemben állnak egymással, hanem sokkal inkább egymás vállán állnak, egy közösséget alkotnak. Kedvező, hogy a tevékeny időskor és a nemzedékek közötti szolidaritás Magyarországon kormányzati program szintjére emelkedett, mert összetartó, erős, versenyképes társadalmunk akkor lehet, ha az egyre nagyobb létszámú idősödő és idős rétegre – a hazai népesség már majdnem negyven százaléka ötven év feletti! – nem problémaként, akadályként és teherként, hanem értékes örökségként és erőforrásként tekint a politika, a gazdaság és a társadalom egyaránt és különösen a fiatal nemzedék. Kölcsey csaknem kétszáz éves megállapítása ma időszerűbb, mint valaha: „A meg nem hálált örökségen átok fekszik.”