Az eurofil politikus

Miután a hagyományos európai jobb- és baloldali politikai pólusok végleg összekuszálódtak, ismerkedjünk meg egy újjászülető „politikus prototípussal”! Kereszténydemokrata vagy szocialista, liberális vagy zöld mozgalmár, konzervatív vagy progresszív szociáldemokrata - az eurofil személy minden ideológiailag meghatározott politikai közösségben felbukkan. Csak a globális trend szerint néppártosodó nemzeti radikális mozgalmakban, és a szélsőséges, marxista alapon szerveződő újbaloldalon nem találkozhatunk vele, nyilvánvalóan az euroszkeptikus szellemiség miatt. Bár a francia Nemzeti Front vagy a magyar Jobbik sorai­ban egyre inkább tűnnek fel az olyan européer politikusok, akik mindentől elhatárolódnak, amit a múltban mondtak, így már nem lenne olyan nagy meglepetés, ha közöttük is találnánk lassan egy-két „példányt”…

De mi is jellemzi őket? Miben térnek el a hagyományos ideológiáktól, és miben vannak azonos nézeten egymással? Hogyan lehetséges, hogy egy szocialista, egy konzervatív vagy egy liberális gyökerekkel rendelkező, sok-sok jelenbéli kérdésben vitázó személy egy nagyon fontos dimenzióban azonos platformra kerüljön?

Ha a felszínen zajló folyamatokra figyelünk, a válasz látszólag pofonegyszerűnek tűnik! Hisz az eurofil politikus - a nevéből következően is - szereti és mindenekfelettinek tartja az uniót. Leginkább a nemzetek szubjektív érdekei és értékei felé helyezi az Európai Unió nevű mesterséges hatalmi tákolmány intézményeit és annak érdekeit. Európai Egyesült Államokban gondolkodik, és mindent döntést „közösben” igyekszik megoldani. De mégis, mi motiválhatja őt? Mi az a „közös”, amiben hisz?

Egyrészt a hatalom édes íze. Hisz az unió intézményrendszereinek vezetői jellemzően a saját nemzetállamukban „kiszuperált” vagy valami egyéb ok miatt kiszorult politikusok. Persze sok-sok kivétel akad. De az unió intézményeiben hivatalban lévő eurofil politikus általában vagy egykori, megbukott nemzetállami vezető; vagy a saját pártja által valamilyen ok miatt parkolópályára tett személy; esetleg a „jövő embere”, aki kapcsolatokat építeni „érkezett”, hogy azután majd a saját hazájába visszatérve ismét, vagy először megmérettesse magát. Tehát sokaknak ugródeszka a hazai politikai karrierhez, másoknak olyan mentsvár, ahol türelemmel kivárhatják az időt, amikor újra lehetőségük lesz nemzetállami politikai karrierre; és megint másoknak a politikai pályafutásuk utolsó állomása. Nos, az utóbbiak a legszemellenzősebbek…

Egy eurofil politikus jellemrajza azonban nem vezethető le csupán a hatalomhoz fűződő pszichológiai viszonyából. Ráadásul sok-sok uniós politikus nem eurofil! Nem feltétlenül osztja a „még több unió” elvét. Akad igazi kritikus vagy euroszkeptikus közöttük, és persze olyan is, aki a realitás talaján áll, ismeri az európaiak gondolkodását, érzelmi világát, vágyait és céljait, így pontosan tudja, hogy mi az, amiben együtt kell működni, hogy mikor hasznos, ha közösen látunk a megoldásnak; és mikor értelmesebb döntés hagyni, hogy működjön az egyes nemzetállam száz, kétszáz éves vagy még idősebb hagyományos problémakezelési reflexe.

És a kutya valójában itt van elásva! Az eurofil politikust igazából erről a pontról, mondhatni, hogy negatív definícióval lehet leírni és megérteni. Mert amellett, hogy betegesen szerelmes az unióba és védi az abból fakadó hatalmát, sok-sok tagadás jellemzi létét. Tagadja a nemzetállamot, elveti annak organikus hagyományait, nem érzi és nem is akarja megérteni az élő közösség szellemének érzelmi és logikai válaszait. Képtelen különbséget tenni az unió és Európa között. Nem a hús-vér embert látja, csupán a bürokratikus, jogi és hatalmi struktúrát. Így bármilyen probléma merül fel, „több uniót” kiállt. De igaz rá az is, hogy teljes mértékben elszakadt a valóságtól, az állampolgárok vágyaitól, céljaitól, véleményétől, így annak képviseletére abszolút alkalmatlan. És végül, habár tökéletesen meg van róla győződve, hogy a „kizárólagos jót” és az „alternatíva nélküli helyes utat” képviseli (lásd a politikailag korrekt közbeszéd diktatúráját!), közben nem veszi észre, hogy milyen könnyen ki tudja használni őt a globális nagytőke tulajdonlója, a multinacionális cégek vezetőinek légiója, vagy a spekulatív, minden produktum nélkül működő üzleti körök képviselője. Így vagy naiv hitben letöltött „jólét”, vagy az unió integrációjának ideájában elvakult szűk látókörű gyűlölködés vár rá a jövőben; esetleg a nagytőke ostoba bábja, vagy kiszolgálója lesz végül.

Az európaiak számára viszont már lassan nem az a döntő, hogy engedik-e tovább „uralkodni” valamiféle álidea, illetve a változástól való félelmeik miatt az eurofil elitet, hanem az, hogy meddig. Ne felejtsük el, a közeljövőben választások lesznek Olaszországban, Franciaországban és Németországban, hogy csak a „legnagyobbakat” említsük… És változások lesznek az unió parlamentjének és más intézményeinek élén is. A politikai versenyfutás már nemcsak a hagyományos ideológiai dimenziókban folytatódik, hanem egy ugyan régi, de mostanra kiélezett és letisztult szembenállás mentén is. Az eurofil politikusok, a „több uniót”; a realisták, azaz a gazdasági együttműködés és nemzeti szuverenitás „kiegyenlítését”; illetve az euroszkeptikusok, azaz a teljes különállást követelők között fog kiéleződni a verseny - függetlenül pártjuk ideológiai gyökereitől.