Az erkölcs és az amerikai futball

Pedig ebben semmi csodálnivaló nincs. Magyarországon ehhez a két dologhoz - talán, mert mindkettőben egyfajta nemzeti őrület bontogatja szárnyait - a legtöbb ember ért. Már Trianon után kialakult a futballpályák sztárrendszere, és az átlag magyar férfiút a gólvágó csatárok magánügyei legalább annyira foglalkoztatták, mint a közügyek. S ki nem kéri ma számon gólvágók híján a klubízlés eldurvulását, a színvonal romlását, az unalmat? A fociban amúgy is rejlik egyfajta unalom, amikor a játékosok félárbocra engedik a zászlót, és száműzik a pályáról a játék jótékony őrületét. Lehet, hogy az amerikaiak nem minden ok nélkül tartják unalmasnak a labdarúgást?

Ezt a világszerte legjobban kedvelt labdajátékot ugyanis a sportszerető amerikaiak igazán nem tudják megszokni. Mennyivel jobb a tévén az a sok szünet és hirdetés az amerikaifutball-meccseken, amikor nyugodtan lehet sört inni és hot dogot enni! A baseball, a kosárlabda és a hoki is - bár az utóbbit bevallottan a kanadaiaktól vették át - mennyivel izgalmasabb és amerikaibb, mint a foci! A Titoland című könyvével híressé lett zágrábi riporter, Ana Tajder szerint a foci az amerikaiak szemében nemcsak „unalmas”, „buzis”, „európai”, hanem Ronald Reagan szavaival élve, még „szocialista” is , egyszóval minden, csak nem amerikai. Hogy is érthetnék meg azokat a történelmi pillanatokat, amikor 1954-ben Rahn két gólja szinte kilőtte a németeket a háború utáni karanténból, vagy azt, hogy Tito halálakor az egymással a gyűlöletig rivalizáló két klub, a zágrábi Dinamo és a belgrádi Crvena Zvezda játékosai egy bajnoki találkozón sírva egymás nyakába borultak? Vagy azt, hogy a riói döntőben, a Maracanában az argentin csapat megpróbálta elfelejtetni honfitársaival az ismét fenyegető államcsőd gondolatát.

Tajder azt írja, hogy a latinok („latinos”) mások. Megszállottjai az európai és latin-amerikai focinak, stadionokat töltenek meg, s ők immár az Egyesült Államok lakosságának ötödét teszik ki. Lehet, hogy az európai labdarúgás terjedése nemcsak az ízlésváltozás jele a tengerentúlon, hanem egyfajta virtuális polgárháború is egyben, amelyet az eddig a „történelem alatt” létező latin nyelvűek vívnak a jenki szellem ellen? Glenn Beck, a Fox News moderátora nem véletlenül tette közhírré blogjában, hogy „valószínűleg azért nem szeretem a futballt, mert az egész világ szereti”. Ann Coulter, az amerikai konzervatívok neves zsurnalisztája mindezt filozófiai tömörséggel fejezte ki: „A soccer (odaát ez a mi focink neve, ők azt a tojás alakú labdával játszott, a rögbire emlékeztető sportágat nevezik futballnak, ahol az 1910-es években azért kellett a szabályokat módosítani, mert tucatnál is többen haltak meg a gyepen az egyik bajnoki idényben - a szerk.) iránti érdeklődés nem egyéb, mint nemzetünk morális szétesésének jele.” S mint Tajder kommentálja, „Ann pontosan tudja, hogy a világ morálisan menthetetlenül szétesett. S ebben bűnös a labdarúgás”.

A sport rút, erkölcsromboló és megtévesztő hatásáról a Horthy-kor egyik legjobb publicistája, Papp Jenő is írt: „Pontokban felküzdhettük magunkat a világ népei közt a hetedik helyre, tehát aránylagosan a sportnagyhatalmak közé kerültünk, mégse tolja arrébb ennek a világsikernek a szele egyetlenegy új cölöpjét se annak a papirosnak, amelyiknek címkéje ezt a szót viseli, hogy Trianon.”

S ha már filozófiai eszmefutta–tásokba bonyolódtunk, tegyünk fel még egy kérdést. Hogyan történhetett, hogy Amerika egykori angolszász, német és kelet-európai bevándorlói a focikapukat minden nosztalgia nélkül az Óvilágban hagyták, és helyette kitalálták az amerikai futballt? Erkölcsösek akartak maradni?