Az érem két oldala

A csütörtöki Kormányinfón a Miniszterelnökséget vezető miniszter a kormány nevében megköszönte a civileknek, a társadalmi, egyházi, karitatív szervezeteknek, hogy emberiességből segítik az országunkba belépő, nehéz helyzetbe került bevándorlókat. Lázár János kiemelte Sólyom László volt köztársasági elnök és Lévai Anikó, a miniszterelnök felesége támogatását, majd rámutatott: „Az éremnek két oldala van: az egyik az ország szuverenitásának védelme, a másik az emberség kérdése, aki bajba került, annak segíteni kell”.

Ahhoz, hogy megértsük, miért van nemegyszer indulatos vita a médiában, a településeken, a családokban, az egyes emberek között a migránsok iránti helyes és szükséges hozzáállást és bánásmódot illetően, legelőször azt kell látnunk és belátnunk, hogy az éremnek csakugyan két oldala van. Természetes, hogy a jó érzésű és szándékú emberek – legyenek „hétköznapi” civilek, karitatív szervezetek önkéntesei vagy akár a volt államfő és a jelenlegi kormányfő hitvese – felebaráti gesztusként igyekeznek segíteni a rászorulókon, kivált a tőlünk távoli országokból idekerült, magatehetetlen, szenvedő gyerekeken. Akik nem tehetnek róla, hogy valakik több ezer kilométerről idecsempészték és itt magukra hagyták őket. Az emberség parancsa ebben az esetben valóban mindent felülír. A magyarok többsége pedig mindig kész és képes volt – Balassi Bálint felejthetetlen szavaival – „emberségről példát” adni.

A magyar kormány az utóbbi időben többször is világosan kifejtette álláspontját, hogy a hozzánk menekülő, hazájukban valóban üldözött embereket befogadja és segít rajtuk, de a jobb élet, az európai jólét reményében hazánk határait illegálisan és tömegesen átlépő gazdasági bevándorlókból nem kérünk, nálunk nincs számukra hely. A kérdés világos: hogyan tudunk segítséget nyújtani az üldözötteknek, és hogyan tudjuk megvédeni hazánkat, családjainkat és értékeinket? – írta nemrég e hasábokon Harrach Péter, a Kereszténydemokrata Néppárt frakcióvezetője. A kettős kérdésben rejlik a kettős cél és a kettős felelősség. Ha úgy tetszik, ebben mutatkozik meg legplasztikusabban az érem két oldala.

Mert ha kizárólag az egyik oldalt, az emberséget nézzük, akkor nem teljesítjük a hazánk, családunk iránti kötelességet. Ha csak a mégoly szánalomra méltó és rászoruló idegenek befogadását és megsegítését tartjuk szem előtt, akkor humanista buzgalmunkban elfeledkezhetünk arról, hogy felebaráti szeretettel és felelősséggel kell viszonyulnunk hozzátartozóinkhoz, honfitársainkhoz is. Kölcsey Ferenc, az egyik legtisztább jellemű magyar polgár és hazafi unokaöccséhez ezt írta: „Ne hidd, mintha Isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérük s a föld minden tartományinak egyforma polgáruk legyünk… Hol az ember, ki magát a föld minden országának szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg. Nem kell erre hosszú bizonyítás; tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja.”

A Parainesist nyilván jól ismerő magyar miniszterelnök azt mondta a legutóbbi európai uniós csúcstalálkozóra érkezve: „Mi is szívemberek vagyunk, de nem vagyunk agyatlanok, a kettőt egyensúlyban kell tartani. Észnél kell lenni, itt most nem szabad engedni sem a szép szavak csábításának, sem az együttérzésnek”. És amikor a tusnádfürdői beszéde végén ismertette a bevándorlásról szóló nemzeti konzultáció eredményét, hogy a több mint egymillió válaszadó kilencvennyolc százaléka egyetértett a kormánnyal abban, hogy a bevándorlás helyett a magyar családok és a születendő gyermekek támogatására van szükség, akkor Orbán Viktor ezt úgy kommentálta: „Jól látható, hogy a magyarok még nem vesztették el a józan eszüket”.

Ha már a józan észnél tartunk, ami az önfenntartás és önvédelem elemi előfeltétele egyéni, családi és nemzeti közösségi szinten egyaránt, érdemes felidézni egy világhírű, magyar származású amerikai demográfusprofesszor, Demény Pál gondolatait is. Ő már tíz éve arra figyelmeztetett, hogy Európa hosszabb távon elveszíti a demográfiai versenyt déli és délkeleti „hátországával” szemben, hiszen nagyjából félmilliárdos lakossága 2050-ig alig emelkedik, míg a nyugati iszlám országok lakossága hatszázmillióról 1,3 milliárdra növekszik. Ez – főként az életszínvonalban és a mezőgazdasági-élelmezési potenciálban meglévő hatalmas különbségek miatt – „nagy migrációs vonzerőt jelent a gyorsan növekvő népességet egyre nehezebben eltartani képes közel-keleti és észak-afrikai, sőt a fekete-afrikai országok számára is”. Hogy milyen alternatívája lehet a fogyó és öregedő népességű Európában a tömeges ázsiai és afrikai bevándorlásnak, ezt válaszolta: „A jelenlegi átgondolatlan és túl liberális bevándorlási politika helyett a józan ész alapján, felelős és összehangolt politikával kellene megtalálni a tömeges bevándorlás alternatíváit. A migráció nem oldja meg sem Európa, sem a túlnépesedett térségek demográfiai problémáit. Európának és benne Magyarországnak is a saját gazdasági, társadalmi, kulturális érdekeiből, adottságaiból és lehetőségeiből kellene kiindulni. A népesség elöregedését és magas inaktivitását nemcsak fiatalabb és olcsóbb külföldi munkaerő beengedésével lehet orvosolni, hanem részben a foglalkoztatási struktúra átalakításával, a hazai munkaerő-kapacitás sokkal jobb kihasználásával, részben az idősebb, növekvő létszámú korosztályok tovább-foglalkoztatásával.”

Éppen ez az értékrendje és a célja a mai magyar kormánynak. Van válasza a kialakult népvándorlási válságra, de azt is tudja és hirdeti, hogy ezt a válságot egy közép-európai kis ország egyedül nem, csak az európai közösséggel együtt tudja kezelni és csillapítani. Éppen ideje hát, hogy az Európai Unió vezető politikusai is a józan észre hallgassanak, már csak azért is, mert az európai polgárokat ma már az illegális bevándorlás aggasztja leginkább. Mi, magyarok pedig azzal szembesülünk, hogy ha netán nem sikerül megfékeznünk a bevándorlási hullámot, akkor Magyarországon az év végére a második legnagyobb várost is megtöltenék a távoli országokból érkezett, a miénktől teljes eltérő kultúrájú, segélyre szoruló tömegek.