Vélemény és vita
Az én iszlamofóbiám
Látják, hogy mi történik, s ahogy beszélgetünk, megdöbbenek: földrajzilag mennyire közeli világ az iszlámé...
Az eső elborít szinte mindent, és a baráti társaságok lassan behúzódnak a jó meleg szobákba. S ahogy a kegyes muzulmánok beszélgetéseiben általában hemzsegnek a Koránból vett kifejezések, úgy borítanak el minket a migránsáradat hozta szakkifejezések.
Néhányan közülünk kocsiba vágták magukat, hogy Keszthelyről kitekintsenek a Dráván túlra, és lássák, mi történik az invázió sújtotta területeken. S ahogy beszélgetünk, megdöbbenek azon, hogy földrajzilag mennyire közeli világ az iszlámé.
Egyik, horvátul beszélő és délszláv ügyekben tudós barátom mosolyogva mondja, hogy a Dráva alsó folyásától légvonalban százharminc kilométerre már ott magasodnak az első mecsetek. A migránsok lényegében azon az ősi kereskedelmi útvonalon jönnek, amely Szalonikit összekötötte Északnyugat-Európával, és amelyet a török nagyvezírek – akiknek csak az egyharmada volt oszmán – ugyancsak gyakran használtak Európa ellen indított hadjárataik során.
Ha az ember előveszi a magyar iskoláskönyveket, az a néhány évszázad, amit Nagy Lajos királytól kezdve Buda felszabadulásáig az iszlám elleni négyszáz éves háborúskodással töltöttek őseink, érdekes történelmi mesének tűnik. De ha „légvonalban” tekintünk a nem is oly távoli 1912-es esztendőre, amikor az első Balkán-háborúnak betudhatóan a monarchia és Törökország közös határa a Szandzsáknál megszűnt, majd 1918-ra, amikor a világháború után Bosznia a délszláv állam része lett, akkor a muszlim világgal való szoros együttélésünk csak épphogy a múlté.
Bosznia mohamedánjai a cseh Strakonicéban gyártott fezben jártak, és két évtizedig a magyar Kállay Béni történész – és közös pénzügyminiszter – kormányozta a tartományt.
A monarchia helyébe lépő délszláv állam nem tudta megoldani Bosznia dilemmáját. A második világháború bővelkedett etnikai tisztogatásban – csetnikek, Handzsár-hadosztály, partizánok –, Jugoszlávia szétesésekor pedig a legvéresebb a srebrenicai mészárlás volt, amelyben nyolcezer moszlim férfit öltek meg.
A háborúban egyik fél sem volt ártatlan, a bosnyák muzulmánok is követtek el szörnyűségeket a szerb civilek ellen, de Hágában a moszlim tetteseket futni engedték, és ma, mint mondják, Szarajevó a legnagyobb dzsihadista központ Európában. (A közel-keleti vándorok ki is kerülik.) S furcsa az is, hogy az Iszlám Állam által vívott háborúban mennyi keresztény arabot ölnek meg a hitéért. Valamikor az európai nagyhatalmak – így a Monarchia is – védnökséget vállaltak felettük, és ezt a szultán kénytelen volt tudomásul venni. Ma Brüsszelben leírják őket. Pedig a fáma szerint az első arab nemzeti párt egy 1875-ben Bejrútban alapított titkos társaság volt, és a Bejrúti Amerikai Egyetem hallgatói táplálták a 19. és 20. század fordulóján a nacionalizmus eszméjét a muzulmán arabok közt.
Most a kvótarendszer alapján ilyen öntudatra ébredt muzulmán vándorokat kellene befogadnunk. Pedig zsigereinkben tudjuk – a török idők utáni betelepítések történetéből –, hogy mennyire járultak hozzá Trianonhoz a 18. században hozzánk betelepült etnikumok párhuzamos társadalmai.
Óhatatlanul konfliktushoz vezet majd, ha egy olyan közösséggel kell együtt élni, amely Arábiát és Mekkát tette a földgolyó középpontjává, és amely csalárdul azt ígéri a nőknek, hogy a mennyországban visszajutnak abba az életkorba, amelyben a legszebbek voltak.
De ami engem ennél is jobban zavar, hogy semmit sem hirdetett nagyobb hévvel Mohamed, mint a végítélet napját, amely elől nem menekülhetünk.
Néhányan közülünk kocsiba vágták magukat, hogy Keszthelyről kitekintsenek a Dráván túlra, és lássák, mi történik az invázió sújtotta területeken. S ahogy beszélgetünk, megdöbbenek azon, hogy földrajzilag mennyire közeli világ az iszlámé.
Egyik, horvátul beszélő és délszláv ügyekben tudós barátom mosolyogva mondja, hogy a Dráva alsó folyásától légvonalban százharminc kilométerre már ott magasodnak az első mecsetek. A migránsok lényegében azon az ősi kereskedelmi útvonalon jönnek, amely Szalonikit összekötötte Északnyugat-Európával, és amelyet a török nagyvezírek – akiknek csak az egyharmada volt oszmán – ugyancsak gyakran használtak Európa ellen indított hadjárataik során.
Ha az ember előveszi a magyar iskoláskönyveket, az a néhány évszázad, amit Nagy Lajos királytól kezdve Buda felszabadulásáig az iszlám elleni négyszáz éves háborúskodással töltöttek őseink, érdekes történelmi mesének tűnik. De ha „légvonalban” tekintünk a nem is oly távoli 1912-es esztendőre, amikor az első Balkán-háborúnak betudhatóan a monarchia és Törökország közös határa a Szandzsáknál megszűnt, majd 1918-ra, amikor a világháború után Bosznia a délszláv állam része lett, akkor a muszlim világgal való szoros együttélésünk csak épphogy a múlté.
Bosznia mohamedánjai a cseh Strakonicéban gyártott fezben jártak, és két évtizedig a magyar Kállay Béni történész – és közös pénzügyminiszter – kormányozta a tartományt.
A monarchia helyébe lépő délszláv állam nem tudta megoldani Bosznia dilemmáját. A második világháború bővelkedett etnikai tisztogatásban – csetnikek, Handzsár-hadosztály, partizánok –, Jugoszlávia szétesésekor pedig a legvéresebb a srebrenicai mészárlás volt, amelyben nyolcezer moszlim férfit öltek meg.
A háborúban egyik fél sem volt ártatlan, a bosnyák muzulmánok is követtek el szörnyűségeket a szerb civilek ellen, de Hágában a moszlim tetteseket futni engedték, és ma, mint mondják, Szarajevó a legnagyobb dzsihadista központ Európában. (A közel-keleti vándorok ki is kerülik.) S furcsa az is, hogy az Iszlám Állam által vívott háborúban mennyi keresztény arabot ölnek meg a hitéért. Valamikor az európai nagyhatalmak – így a Monarchia is – védnökséget vállaltak felettük, és ezt a szultán kénytelen volt tudomásul venni. Ma Brüsszelben leírják őket. Pedig a fáma szerint az első arab nemzeti párt egy 1875-ben Bejrútban alapított titkos társaság volt, és a Bejrúti Amerikai Egyetem hallgatói táplálták a 19. és 20. század fordulóján a nacionalizmus eszméjét a muzulmán arabok közt.
Most a kvótarendszer alapján ilyen öntudatra ébredt muzulmán vándorokat kellene befogadnunk. Pedig zsigereinkben tudjuk – a török idők utáni betelepítések történetéből –, hogy mennyire járultak hozzá Trianonhoz a 18. században hozzánk betelepült etnikumok párhuzamos társadalmai.
Óhatatlanul konfliktushoz vezet majd, ha egy olyan közösséggel kell együtt élni, amely Arábiát és Mekkát tette a földgolyó középpontjává, és amely csalárdul azt ígéri a nőknek, hogy a mennyországban visszajutnak abba az életkorba, amelyben a legszebbek voltak.
De ami engem ennél is jobban zavar, hogy semmit sem hirdetett nagyobb hévvel Mohamed, mint a végítélet napját, amely elől nem menekülhetünk.