Domonkos László

Vélemény és vita

Az emléktábla mögül

Ha, mondjuk, albánnak születik, már vagy öt szobrot állítottak volna neki. Csakhogy így, mivel magyar volt az istenadta…

Olvasom a meghívót, emléktáblát avattak tegnap annak az embernek a tiszteletére, akiről egyik pályatársam egyszer azt írta: ha, mondjuk, albánnak születik, már vagy öt szobrot állítottak volna neki. Csakhogy így, mivel magyar volt az istenadta…

Hát igen. Most jutottunk el odáig, hogy a magyar közgondolkodás egyik legnagyobb közelmúltbéli alakja előtt – aki mellékesen írónak, szociográfusnak és közéleti embernek sem volt akárki – egykori lakóhelyén, a Kecskeméti utcában végre emléktábla avatásával tisztelegnek.

Az albán példa megértéséhez tudni kell a magyarság 1956 leverése óta mind vészesebb fogyásáról, arról, hogy évente egy negyvenezres kisváros lakosságával vagyunk kevesebben, és hiába újabban annyi becsületes kormányzati szándék és tisztességes, segítő intézkedés, a folyamat legföljebb csak lassítható, de - ne legyen igazam – hosszabb távon megállíthatatlannak látszik. Hogy ez a jelenség, ez a kollektív tudattalan, a mélylélektan tárgykörébe tartozó és így felénk kúszó, ránk telepedő, alattomos szörnyeteg mi mindent is jelent voltaképpen, és a szó létező legszorosabb értelmében mennyire életveszélyes, hogy mi mindent is kell, kéne tűzzel-vassal tenni ellene: egy, kicsit mongolos-hunos metszésű szemével, huncutkás pillantással körbetekintő, óriási szívű és ragyogó elméjű, 1922-ben Mezőkeresztesen született tollforgatónak, bizonyos Fekete Gyulának köszönhető.

Bizony.

Az ő több évtizedes, ádáz és kitartó, szívós és szinte teljességgel reménytelennek látszó, heroikus küzdelméből látszódott meg mindez. Gyula bátyánk élénk, hun metszésű szemének röntgentpillantásával végigtekintve a magyar horizonton már a hatvanas években jelzett, sikoltott, figyelmeztetett. Éljünk magunknak? című szociográfiája a Magyarország felfedezése sorozatban (1973) reveláció kellett volna, hogy legyen – ehelyett évtizedekig gúny, lesajnálás és nemtörődöm ostobaság jutott demográfiai vészjelzéseinek. (Némely belvárosi hordalékok folyamatos gusztustalansággal mocskolták, a magyar népközösség háláját pedig a nagyfokú közöny és az „éljünk a mának” kádárista tömegmozgalma jelezte.) Holott csak az albánok példájára kellett volna gondolni: Trianon idején még ugyanannyi albán élt Koszovóban, mint amennyi magyar a Délvidéken: kábé félmillió. A koszovói albánság száma azóta megnégyszereződött, a délvidéki magyarságé a felére – úgy lehet, tán még kevesebbre - apadt. A következményeket látjuk. Mindkét oldalon.

Fekete Gyula bátyánk mindezt tudta. A fiam egyéves volt, amikor majdani tizennyolcadik születésnapjára „tizenhét éves előlegben” megkapta tőle a könyvet: Gondolkozzunk, magyarok! Ez a cím mindennél jobban megmutatja, miért állna öt szobra Fekete Gyulának, ha történetesen albánnak születik. És miért csak most, idestova hét évvel 2010. januári halála után kap végre emléktáblát a magyarok fővárosában.

Gyula bátyánk egész élete és működése alighanem abban a Domonkos Dani által gondosan őrzött könyv címében megtalálható. Igen: csak gondolkoznunk kéne, magyarok. Akiknek szobrot kellene állítanunk – legalább egyet -, azokat meg nem értés és ostoba, bugris gúny illeti. S midőn végre emléktáblát avatnak tiszteletére, s midőn harminc-negyven év után kormányzati szinten is legalább kitartó próbálkozás és következetes politikai akarat van az elképzeléseinek megvalósítására – elmondhatjuk: eljutottunk idáig. Itt tartunk. Hogy mindez mihez és mennyire elég, mily szívszorítóan kevés: talán sejthető. Fekete Gyula, aki a maga módján ugyanúgy nagy nemzetragasztóink egyike, mint Illyés Gyula, Németh László vagy Csoóri Sándor volt, csak akkor lehet igazán a miénk, ha a fajtánkért való aggódása, ha nagy életreceptjeinek sora végre a hazai közgondolkodás részévé válik. Ha azzá tesszük. Mindez, ha tán el is kezdődött, még jócskán odébb van. Mert egyelőre ilyesmik lesnek ránk, ilyesmik bukkannak elő egy-egy emléktábla mögül.